Richelle Mead – Dermesztő ölelés

frostbite

A filmre készülve folytattam a Vámpírakadémia-sorozat újraolvasását, és már hozom is a második kötet, a Dermesztő ölelés rövidke értékelését. Nem titok, számomra ez volt az a könyv, ami igazán megfogott – míg az első részben kicsit csalódtam, és úgy kellett rávennem magam, hogy nekiálljak a következő kötetnek, addig a Dermesztő ölelést befejezve alig vártam, hogy a kezembe kaparintsam a következő részt.

Rövidke, amúgy teljesen érdektelen prológus után – amiben semmi sem történik, csak úgy öt oldalban összefoglalja, mi zajlott le az első kötetben – rögtön a dolgok közepébe vágunk. Rose és Dimitri az utóbbi egy régi ismerőséhez, egy nagy tiszteletnek örvendő testőrhöz utazik, hogy az eldöntse, megvan-e az az elhivatottság Rose-ban, ami a testőrré váláshoz kell. Az interjúból azonban nem lesz semmi, mivel hőseink egy mészárlás helyszínére érkeznek. A családot, amit Dimitri ismerőse védett, strigák támadták meg – senki sem menekült meg. És ami még ennél is megrázóbb: a nyomok arra utalnak, hogy a vámpíroknak emberek is segítettek.

A hírek alapjaiban rengetik meg a vámpírok világát. Az morák rettegnek, a szülők sorban mondják le a tervezett karácsonyi látogatásokat, a fényűző, magamutogató partikat. Hogy a családoknak mégse kelljen külön töltenie az ünnepeket, az Akadémia diákjait egy extra biztonságos, luxus síparadicsomba viszik, ahová hamarosan a mora nemesség krémje is megérkezik.

Ez a kötet továbbra is valamilyen szinten még a bevezetéshez tartozik, mivel Mead több nagyon is fontos szereplőt itt mutat csak be: Rose anyját, Janine Hathawayt – aki az első kötetben már meg lett említve –, Christian nagynénjét, Tasha Ozerát, valamint Adrian Ivashkovot, az egyszerre idegesítő és furcsamód vonzó nemes morát. A történetet nézve viszont tényleg beindul a sorozat – kilépve az Akadémiáról bepillantást nyerünk az azon kívüli mora társadalomba, belekóstolunk a politikába, a sznobizmusba, a belső, ideológiai ellentétekbe.

És itt jön az, ami igazán nagyszerűvé teszi a sorozatot: más young adult regényekben egy, legfeljebb két konfliktust kapunk, általában egy szerelmi szálat és valami azon kívülit (mondjuk azt, hogy valaki valamiért meg akarja ölni a hősnőt), itt azonban az írónő háromféle konfliktussal dolgozik, amik mint egy hajfonat csavarodnak egybe. Először is, szinte kötelező módon, ott van az, amit én „személyes konfliktusként” szeretek megnevezni – vagyis a szívügyek. A szerelmi sokszögek, ahol talán most az egyszer nem arról van szó, hogy a hősnő nem tud dönteni két pasi között, a rajongók pedig összekapnak, hogy melyiket is kellene választani. Itt inkább arról van szó, hogy mi a helyes és mi a logikus – mit diktál a szív, és mit a józanész. Aztán ott vannak a politikai harcok – hogyan lépjenek fel a strigák ellen? Engedélyezzék-e a morák közt az offenzív mágiahasználatot? Ezek azok a csaták, amik tárgyalótermekben, méretre szabott kosztümökbe és öltönyökbe öltözött morák közt zajlanak le. És végül a tényleges, fizikai harcok a strigák ellen – a testőrök harcai. De a legszebb az egészben, hogy ezeket a konfliktustípusokat nem lehet szétválasztani: nincs olyan esemény a könyvekben, ami csak az egyikhez tartozna.

A Dermesztő ölelés az a könyv, ahol igazából elindul a Vámpírakadémia – mindig is mondtam, ha az első kötet nem is nyeri az olvasó tetszését, tovább kell menni a másodikra, mert az szinte biztos, hogy megfogja az embert. Utána pedig – nos, a történet folytatása kicsit összetöri az olvasó szívét, de higgyétek el, megéri.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

2 hozzászólás

  1. Visszajelzés:Richelle Mead – Silver Shadows | Watchaholics

  2. Visszajelzés:Richelle Mead - A halál csókja | Watchaholics

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.