Az öt legenda (2012)

Vannak olyan filmek, amik ellen az ember nem nagyon tud semmit felhozni, amiket kifejezetten élvezett, mégis elég őket egyszer megnézni az életben – és Az öt legenda pontosan ebbe a kategóriába tartozik.

riseoftheguardians_1

A gyerekek álmait, vágyait és ártatlanságát négy Őrző vigyázza: a Télapó – vagyis Északi –, a Húsvéti Nyúl – Nyuszi –, a Fogtündér – Fog –, és a Homokember – aki a magyar folklórban inkább Álommanóként jelenik meg, de ne legyünk szőrszálhasogatók. Évszázadokon keresztül végzik is lelkesen és teljes odaadással a feladatuk, ám ekkor feltűnik a színen Szurok a mumus, aki a gyerekek álmait rémálmokká változtatja, így csepegtetve félelmet a szívükbe. A négy legenda rögtön fel is venné vele a harcot, ám kvázi főnökük, az Ember a Holdon úgy dönt, erősítésre van szükségük, így ki is jelöli az ötödik legendát, Dér Jankót. Jankó azonban teljesen felelőtlen és megbízhatatlan – talán azért, mert a gyerekek nem hisznek benne és ezért nem is látják, hiába éhezik a fiú a szeretetükre.

Amit nagyon-nagyon eltaláltak a filmben, azok a karakterek. Kicsit olyan érzés ugyan, mintha gyerekkorunk kedvencei befizettek volna egy szteroidinjekció-kúrára – tetovált, random orosz szavakat kiabáló Télapó, flegma, bumeránggal mászkáló Nyuszi, meg egy Fogtündér, aki mintha folyamatosan a fülébe dugott headsetbe beszélne –, de pont ezért is működik olyan jól az egész: mert friss. Jankó is remek, édes és mély, és gyorsan megszereti az ember, Északi segítői – mind a manó, mind a jetik – szépen hozzák a számukra kiosztott comic relief-feladatokat, a főgonosz Szurok nekem viszont kicsit kétdimenziós volt, és valahogy a motivációi sem feküdtek túl jól. Illetve amit kicsit még nehezményeztem, az a női szereplők alacsony száma, valamint karakterizációja  – az öt legenda közt egy nőnemű van (akinek mondjuk van egy seregnyi, lányként megnevezett, tenyérnyi ember-kolibri–hibrid kisegítője, de igazából édes mindegy, hogy azok milyen neműek is), a bemutatott gyerekek közt pedig mindössze két kislány érdemel említést, és ebből az egyiknek olyan a frizurája, mintha becsukott szemmel vágták volna, a másik meg alapból úgy néz ki, mint egy hegyi troll (persze tudom, nála pont ez a humorforrás).

riseoftheguardians_2

És még egy szó a karakterekről, mielőtt továbbmegyünk: a készítők nem bízták a véletlenre a dolgot, és jó sok húzónevet beletömtek a castingba – ennek hála többek közt Chris Pine, Hugh Jackman, Isla Fisher, Alec Baldwin és Jude Law hangján szólalnak meg az angol változatban a karakterek.

Ami a sztorit illeti – hát, azzal igazából nem volt semmi baj, de úgy igazán nem is fogott meg. A karakterek elviszik a hátukon a filmet, azzal nincs is baj, de hogy pontosan mikor hova is mentek és miért nem nagyon ragadt meg. A tetőponton persze kapunk egy szép nagy csatát, ami már csak azért is érdekes, mert itt tulajdonképpen egy ideológiai konfliktusról volt szó, a legendák és Szurok mégis nagyon lelkesen püföli egymást egy ponton. Az írók persze rendesen rájátszanak a szívünkre, mikor a harcot végül a gyerekek közbeavatkozása dönti el.

Bár én általában a klasszikus, rajzolt animációs filmeket részesítem előnyben, azt azért meg kell jegyeznem, hogy ez gyönyörű volt – igen, kérem szépen, ha már dollármilliókat dobunk ki számítógépes animációra, akkor annak így kell kinéznie. Szépek a tájak, a hátterek, imádtam az öt legenda karaterdesignját, azt viszont meg kell jegyeznem, hogy a mellékszereplő gyerekek már nem voltak olyan szépen kidolgozva, és a mozgásuk is mintha kicsit darabos lett volna.

riseoftheguardians_3

És még egy dolog: ne kapcsoljátok le a lejátszót, amint elindul a stáblista, mert nagyjából a felénél van még egy kis vicces, extra jelenet, amit kár kihagyni.

Szóval nem rossz film ez, sőt, egész jó, de csak amolyan „popcornnal és kólával elmegy”-szinten. Egyszer mindenképpen érdemes megnézni, mert aranyos és vicces és friss, de többször már nem éri meg.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.