Stacey O’Brien: Wesley, kedvesem

Hölgyeim és uraim! Megértük azt a könyvet, ami megríkatott. A HP-kötetek itt most nem érvényesek, azon sokat sírok, de az egy külön műfaj. Wesley egy bagoly, igazi bagoly. Valós történet, de a valós történetek szomorúan érnek véget.

wesley1

Wesley még fiókakorában került az írónőhöz, szárnyideg-sérült volt, a természetben nem maradt volna meg. Stacey vette magához és tizennyolc csodálatos évet töltöttek együtt ők ketten. Természetben persze ezek a baglyok nem élnek ilyen sokáig, viszont egy házban védve van minden rossztól. A könyv tele van vicces eseményekkel, valamint képekkel erről a fantasztikus madárról, amint ismerkedik a világgal és növekszik.

Mit mondhatnék még Wesleyről? A képek és a történet igazolta, hogy a baglyok véletlenül sem bagolyszerűek, amikor még kicsik, akadtak, akik dinoszaurusznak nézték. Felnevelni őket sem könnyű, bizonyos szempontból rosszabbak, mint a gyerekek – no, de ezt mégis ki bánja? Végigkövethetjük a könyvben, ahogy elkezdenek nőni a kis tollai, ahogy kamaszodik, az anyjának tekinti az írónőt, később, felnőttként pedig a párjának. Bizony, aki baglyot szeretne – bár nem esélyes, hogy ez bekövetkezik így ukkmukkfukk –, annak számolnia kell vele, hogy a párját nem feltétlenül mutathatja be a kedvencének, feltéve, hogy a madár ellenkező nemű. Na, jó, ez nem törvényszerű, de esélyes, ha csak egy jelölt rohangál a környéken: mi. Nagyon sokat nevettem az ehhez hasonló eseményeken és megszerettem a kis tollast.

wesley2

Amellett, hogy sokat nevetünk és sírunk, sok érdekességet is megtudhatunk a könyvből ezekről a jószágokról, elvégre ehhez kell némi szakértelem is. Ők nem futóegerek, hogy berakjuk egy terráriumba, adunk nekik néha enni és elvannak. Sokkal több helyet és törődést igényelnek, de Stacey mindezt nem bánta. Wesley-ért minden perc megérte neki, ahogy a könyvéért is, amelyben megoszthatta megható történetét a nagyvilággal.

Szóval igen, ezt a könyvet megkönnyeztem. Mivel igaz történetről beszélünk, nem sokat spoilerezek el azzal, hogy Wesley élete is véges volt, így az írónőt követően nekünk is búcsút kellett vennünk tőle a kötet végén. A szívemhez nőtt az alatt a pár oldal alatt és a végére már úgy éreztem, mintha én magam is vele töltöttem volna ezt a rengeteg időt. Megkönnyeztem. Aki tart állatot, az valószínűleg ismeri ezt az érzést, főleg a hosszú életű kedvencek esetében nehéz, hisz sokkal inkább megismerjük őket és magunkat, ha több időt tölthetünk velük. Határozottan csak annak ajánlom, aki nem fél rááldozni azt a pár könnycseppet (vagy annál jóval többet).

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.