Watchaholics Musical Challenge – Az operaház fantomja (2004)

Az a jó ebben a kihívásban, hogy végre van indokom megnézni olyan filmeket, amiket már évek óta halogatok ilyen-olyan okokból. És az a rossz benne, hogy néha kiderül, nem is volt olyan nagy baj halogatni.

phantom_2

1919. Egy lepusztult, régen elhagyatott operaházban árverést tartanak, ahol is kiárusítják a színház régi tárgyait, köztük egy csillárt, ami közel ötven évvel azelőtt egy szörnyű tragédia okozója volt. Az árverésen részt vesz az idős de Chagny gróf és Madame Giry, akik egymásra tekintve rögtön felismerik a másikat, bár lassan ötven éve nem találkoztak…

1870. A párizsi operaház új tulaj – két fémhulladékból meggazdagodott úriember, Firmin (Ciarán Hinds) és Andre (Simon Callow) – kezébe kerül, akiknek fogalma sincs róla, hogyan is működik a színház, de ettől függetlenül még nagyon lelkesek. A primadonna, Carlotta (Minnie Driver) már annál kevésbé – sőt, a művésznő egy kisebb hiszti után be is jelenti, hogy nem hajlandó fellépni aznap este. A szerepe így Christine Daaéra (Emmy Rossum), a fiatal, ám rendkívül tehetséges kóristalányra száll – aki, nem mellesleg, az operaház új mecénásának, Raoul de Chagny grófnak (Patrick Wilson) a gyermekkori szerelme. Ám Christine-nek van egy sötét titka: nem magától tanult meg ilyen szépen énekelni, hanem a „zene angyala” okította, aki nem más, mint az épület katakombáimban élő, eltorzult arcú Fantom (Gerald Butler).

phantom_5

Először is: a zene fenomenális (Andrew Lloyd Webber, mást nem is mondok), a képi világ lenyűgöző. Az olyan kis vizuális trükköktől, mint például a szó szerinti falikarok, teljesen el voltam ájulva, a jelmezekről pedig már ne is beszéljünk! (Aki ismer, tudja, hogy én szinte bármit képes vagyok megnézni, ha abban szép kosztümök vannak.) A maszkabál jelenet pedig – bravo! Bravissima! Az aztán tényleg gyönyörű egy szcéna, azzal a koreográfiával, azokkal a jelmezekkel… Na, de sokat ömlengek. Jöjjön inkább a feketeleves.

A történet gyenge. Úgy értem, persze, az alapsztori jó, és voltak is olyan pillanatok, mikor rendesen megborzongtam – vagy legalábbis éreztem, hogy nekem itt borzongani kéne –, de nagyjából ennyi. A karakterekkel egyáltalán nem tudtam együtt érezni, sőt, Christine kifejezetten idegesített. Ahhoz képest, hogy elméletileg ő az egyik főszereplő, a történet inkább bánik vele eszközként – na, jó, bálványként – mint valós, háromdimenziós figuraként. Mondjuk, bevallom, itt igazából nem tudom eldönteni, hogy valóban a karakter ilyen gyenge-e, és Emmy Rossum remekül adja a figurát, vagy éppen a színésznő játéka az, ami érdektelenné teszi a karaktert – az viszont vitathatatlan, hogy gyönyörű hangja van.

phantom_3

Viszont továbbgondolva, szinte egyedül a harsányabb, comic relifesre vett figurák tudtak csak egy kicsit megfogni. Firmin és Andre nagyon cuki, a felszínes, hangos, egocentrikus Carlotta pedig sokkalta érdekesebb, mint Christine. Aki még nagyon jó is lehetett volna, az Madame Giry (Miranda Richardson) – az 1919-es Madame Giry (Jennifer Allison) édesanyja – viszont sajnos nem kapott elég screentime-ot ahhoz, hogy igazán elmélyüljön a karakter. Ami pedig a Fantomot illeti… Nos. Hm. Én általában bírom azokat a karaktereket, akiknél van némi pszichózis, mert aztán tényleg ők az igazán érdekes figurák, viszont ez a Fantom Nem. Jött. Át. Én a forgatókönyvet hibáztatom. Raoul meg cuki, meg hősszerelmes, meg talán van egy-két hősies pillanata is, de ezzel őt is kivégeztük.

phantom_4

Ami tetszett is, meg nem is, az az idősíkok közti ugrálás. Tetszett, mert ez egy elég klasszikus musicales narrációs forma: elindítjuk a történetet a „jelenből”, mintegy flashbackként visszaugrunk a tényleges cselekmény idejére, majd a darab végére visszaérkezünk a „jelenbe” – ilyen szerkezete van például a Wickednek, az Aidának, sőt, az alternatív befejezés esetében valamilyen szinten a RENT filmváltozatának is. Ami viszont nem tetszett ebben a megoldásban az az, hogy 1, nem csak az elején és a végén láttuk 1919-et (pedig az is bőven elég lett volna) 2, vacak, giccses, amatőr a kép. Teljesen átsüt a „nagyon művésziek akarunk lenni”-feeling, viszont a végeredmény elég amatőr.

Érdekesség amúgy, hogy a Fantom szerepét eredetileg Hugh Jackmannek, Christine-ét pedig (Katie Holmes után) Anne Hathawaynek szánták. Annak a két embernek, akik végül, közel egy évtizeddel később, csak együtt játszottak egy filmmusicalben – méghozzá a Nyomorultakban, amit a következő alkalommal fogunk górcső alá venni.

phantom_1

Végeredményében Az operaház fantomja nem egy kifejezetten rossz film, csak… hát, kicsit unalmas. De a zene meg a látvány leköti a nézőt, úgyhogy egyszer mindenképpen érdemes megnézni. Kétszer már nem hiszem.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

1 hozzászólás

  1. Visszajelzés:Watchaholics Musical Challenge – Bevezető | Watchaholics

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.