Michelle Moran – Nefertiti

nefertiti

Ez volt a harmadik regény, amit a szerzőnőtől olvastam – bár valójában ezzel a könyvvel debütált –, és ez a történet is pontosan hozta azt, amit az előző kettőben annyira szerettem: az erős női karaktereket, a hatalmi harcokat, és a szemkápráztató történelmi portrét.

Mutnedzsment, Ay vezír lánya tökéletesen elégedett lenne, ha nyugodt, csendes életet élhetne kis kertjében, távol Théba politikai harcaitól, amikor nála két évvel idősebb féltestvérét, Nefertitit hozzáadják a jövendőbeli fáraóhoz, Amenhotephez – a később Ehnatonhoz –, Mutni is nővérével tart a palotába, hogy aztán ott életét szinte teljes egészében alávesse nővére szeszélyeinek. Így azonban Egyiptom történetének sorsfordító eseményeit is első kézből tapasztalja meg: átéli, hogyan tagadja meg Ehnaton Egyiptom isteneit, hogyan épül meg Amarna város, hogyan dicsőíti a királyi pár Atont, miközben mit sem törődik a határokat fenyegető hettitákkal. Mindezt úgy, hogy a valódi hatalom nem is Ehnaton kezében van, hanem egyrészt Nefertitiében, másrészt pedig Ay vezír, valamint Panaheszi, Ehnaton másik feleségének, Kiának az apja küzd érte.

A Nefertiti elég érdekes módon olyan ritka könyv, ahol a főszereplő és a főhős nem feltétlenül ugyanaz a karakter. A regény narrátora Mutnedzsment, aki, főleg az elején, elég gyengécske, könnyen irányítható, nem túl ambiciózus nő, aki nem irányítja, inkább csak sodródik az eseményekkel. Vele ellentétben Nefertiti – akit jobban meg is őrzött a történelem – nagyravágyó és ravasz, tényleg olyan alkat, akiből uralkodó lehet, és ennek megfelelően, ismételten főleg a regény első felében, ő van az események középpontjában, ezért főszereplőnek inkább őt nevezném. Ám amíg Nefetitit elvakítja önimádata és önzősége, és szinte végig rábólint férje őrültségeire – bár, mint az végül kiderül, azért a háttérben dolgozik ő azon, hogy Egyiptom ne essen szét –, addig Mutni a tiszta lélek, akivel az olvasó szimpatizál, így inkább ő a főhős.

Mint Moran többi könyve, a Nefertiti is igazából két szinten működik: van egyszer a személyes dráma része az egésznek a szereplők személyes kapcsolatrendszerével és piti viszályaival, amik viszont, amint kicsit távolabbról nézzük őket, kiadják a másik, történelmi jelentőségű szintet. Például látjuk azt, hogyan viselkedik Ehnaton – aki amúgy egy ritka unszimpatikus figura a regényben – a családja körében, látjuk, hogy milyen tüzes, ami a döntéseihez, majd pedig Egyiptom hanyatlásához vezet. Sőt, továbbmegyek: Ehnaton egész terve, ideája – Aton dicsőítése – egy egész szimpatikus és logikus elgondolásból ered, mégpedig abból, hogy mi az már, hogy az ország vagyonának a nagy részét Ámon papjai birtokolják, így a fáraónak rájuk kell támaszkodnia – ergo, hogy normálisan működhessen a kormányzás, ki kell iktatni Ámon papjait, ami végül sikerül is, csak amit utána tesz Ehnaton, az nincs már rendben.

A regény hangulata elég komor, erre fel kell készülni, bár gondolom, erre már a témából következtetni lehetett. Persze vannak szép, emelkedett pillanatok, amiket egyszerűen jó olvasni, ám sokszor ezek is keserédes színezetet kapnak. Arról nem is beszélve, hogy amikor viszont elérjük a mélypontot, akkor jó sokáig ott is maradunk – ez valahol az utolsó száz oldal magasságában következik be, ahol egy olyan eseményen igen hosszas leírása kap helyet (ami amúgy nagyon hirtelen fordul nagyon csillogóból nagyon sötétre), ami hihetetlenül nyomasztóvá teszi a történetet. Gyengébb lelkületű olvasóknak ezekhez a fejezetekhez zsepit is ajánlok. Ám az a helyzet, hogy még ezek a sötét részek is olyan remekül és érdekfeszítően vannak megírva, hogy szinte lehetetlen letenni a könyvet.

Viszont azért érződik, hogy a szerző első könyvéről van szó, mivel a ritmus nincs igazán a helyén. A hosszal is vannak problémák, ugyanis a könyv közel ötszáz oldal, és emiatt vannak részek, ahol kicsit leül, az utolsó két fejezetben viszont az írónő nagyokat ugrik, és sok mindent elmismásol, mikor csak azokból az eseményekből, amiket ez a húsz oldal átugrik, össze lehetett volna hozni még egy könyvet. Illetve még a korokkal volt némi problémám a regényben, bár nem tudom, hogy itt az író, vagy a fordító volt-e a ludas, mivel angol példányt még nem sikerült megkaparintanom. Hogy egyértelmű legyen, miről is beszélek, hoznék egy példát: az egyik utolsó fejezet szerint, mikor is az egyik karakter, akit most a spoilerezés elkerülése miatt nem neveznék meg, csecsemő, Nefertiti huszonhét éves. A következő fejezetben ugrunk az időben, a gyerek már kilencéves, Nefertiti viszont a szöveg szerint harmincegy. (Olyanokba pedig már nem is megyek bele, hogy Moran következő regénye, az Eretnek királyné elméletileg Mutni lányáról szól, és a két könyv dátumozása szerint mégis laza hetven év telik el a kettő közt.)

A Nefertiti viszont ezek ellenére is egy remekül megírt, lehengerlő, érdekfeszítő regény, ami lehet, hogy kicsit összetöri az olvasó szívét, de attól még igenis nagyon megéri elolvasni.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

1 hozzászólás

  1. Visszajelzés:Reign S02E01 – The Plague | Watchaholics

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.