Cat Patrick: Forgotten – Úgyis elfelejtem

forgotten

Először is nézzük csak, milyen is egy jó könyv: van egy logikus története, és többé-kevésbé mentes a kliséktől. Ha mindez fordítva van jelen – illogikus sztori és jó sok klisé –, akkor nagy valószínűséggel valami nagyon nagy baj van a könyvvel. És márpedig ebben a könyvben minden fordítva van.

Az alapötlet még egész érdekes is: van egy lány, aki nem emlékszik a múltra – az agya egyszerűen minden éjjel, hajnali négy óra harminchárom perckor rebootol és törli az emlékeket –, azt viszont fel tudja idézni, hogy mi fog történni a jövőben. Azta. Ez jó ötlet. Ja – egészen addig, amíg neki nem állsz a könyvnek.

Ugyanis itt kezdődnek a problémák: a történet a lány szemszögéből van elmesélve, és néha úgy tűnik, olyan dolgokra is emlékszik, amikre nem lenne szabad. Na meg aztán a jövőben is vannak olyan dolgokról, amiről tudnia kéne, ám mégsem emlékszik. Meg persze ott vannak azok a drága, illogikus dolgok: ha nem emlékszik arra, hogy mi történt az előző nap, akkor arra sem emlékezhet, mit tanult előző nap, és ebből kifolyólag elméletileg iskolába se tudna járni, ám mégis jár. És teljesen normálisnak is tűnik. Mégis hogy a francba csinálja ezt?

Arról már nem is beszélek, hogy a történet szerint az egész memória-probléma egy múltbéli sérülés következménye. Rendben van, ez az amnéziát meg is magyarázza. De mi a helyzet a jövő ismeretével? Az, drága barátaim, már a fantasy birodalmába tartozik, a történet mégsem tesz még egy aprócska kitérőt se arra a földre, és így a történet ezen pontja teljes egészében megmagyarázatlan marad.

Meg aztán ott vannak a karakterek: a legtöbbjük lapos, idegesítő és sematikus. A legrosszabb talán a „tökéletes pasi”, Luke. Szexi, csillogó, kék szeme van, evez, szeret festeni (füleket. Komolyan mondom, a pasinak fül-fétise van), és látszólag sosem jön ki a béketűrésből. Bármi történjen, a srác csak áll ott, mosolyog, kezében kávéval, készen arra, hogy 100%-osan támogassa a csajt. Ez nem egy pasi. Ez egy rajongó, lihegő kiskutya, aki alig várja, hogy megsimogassák a pocakját. Ó, és teljesen véletlenül már találkozott korábban a lánnyal, és tud a memóriabajáról – csak így, teljesen véletlenül.

Mert ebben a könyvben minden totál véletlenül történik. Nincsen a dolgok közt semmi logikus kapcsolat. Minden egyszerűen csak… megtörténik. Nincs semmi magyarázat, minden pontosan azért történik így, mert csak. Sőt, a történetszál összes pontja egy nagy… csomót alkot, mintha az írónő képtelen lett volna eldönteni, hogy hová is tegye a hangsúlyt.

És az egészben az a legfájdalmasabb, hogy szép kis történetív is lehetett volna itt, emberrablással, évtizedes titkokkal, bűnnel és akcióval, de amikor a dolgok kezdenének igazán érdekessé válni, a fejezet véget ér, aztán a következőben kapunk egy kis összefoglalót arról, mi történt/mi történhetett volna. Ja, és mindez az utolsó harminc oldalon történik. Úgyhogy gyakorlatilag mindent, ami jó lehetett volna ebben a könyvben, lebutítva kapunk. (Spoiler: Ó, nem tudom, miért van ez a memóriaproblémád. Ó, mindez azért van, mert a kisöcséd meghalt. Ó, igen, és el is rabolták. Mint ahogy téged is, és majdnem meghaltál, és azért van ez a memóriaproblémád. Ó, de lehet, hogy az öcséd mégis él. Ó, szóval emlékszel a címre, ahol az elrablói élhetnek? Ó, a gyerekrablókat elkapták. Az öcséd él, és meg fog minket látogatni.)

Egy szónak is száz a vége: ez nem egy jó könyv. Annyi jó regény van a világon, ha mindenképpen olvasni akartok – márpedig akarjatok –, akkor azokból válasszatok inkább, mert a Forgottennel csak az időtöket pazarolnátok.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

1 hozzászólás

  1. Visszajelzés:John Green: Csillagainkban a hiba | Watchaholics

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.