Pittacus Lore – Ötödik csapdája

falloffive

Még a kezdetektől – sőt, a kezdetek előttől, még azelőtt, hogy kijött volna a film – követem ezt a sorozatot, és mindig izgatottan vártam a következő kötetet, de ez… Ez most valahogy nem talált be.

Hosszú raboskodás után Sam végre kiszabadul a mogok börtönéből – megmentői pedig nem mások, mint édesapja, és egy Adam nevű, fiatal mogadori, aki valami okból kifolyólag a lorinok mellé állt. Mindeközben Chicagóban John és társai nehezen jutnak döntésre, mi is legyen a következő lépésük – ja, meg persze közben szépen lassan egymás agyára mennek. Egy dologban azonban biztosak: meg kell találniuk utolsó Földön lévő Védőt, Ötödiket. Eme feladat pedig végképp a prioritások listájának tetejére ugrik, mikor Ötödik, nem éppen burkoltan, üzenetet küld nekik: a lorini ötös jelet égeti egy búzatáblába.

Alapvetően az volt a problémám ezzel a könyvvel, hogy olyan… lagymatag. A háromszáztíz oldalból úgy kettőszázötven úgy csordogál, mint valami kis erdei patakocska. Persze, van benne egy-két kisebb csata, behozzák az utolsó Védőt, vannak kisebb konfliktusok, meg egy elég szép adag szerelmi dráma, de mindezt olyan semmitmondóan teszi, hogy volt, hogy majdnem elaludtam olvasás közben – nem csoda hát, hogy közel három hetembe tellett kivégeznem ezt a könyvet. És az a probléma, hogy nem tudom eldönteni, hogy mostantól erre a tendenciára számítsak, vagy csak éppen egy átvezető kötettel volt dolgom – de erről majd még később.

A másik, nagyobbacska bajom a narrációs felépítése volt. A könyv három első szám, első személyű narrátorral dolgozik – John, Sam és Marina –, akik fejezetenként váltanak, viszont a váltásban nincs semmi rendszeresség (ellentétben pl. Rick Riordan The Lost Herojával, ahol az utolsó fejezetekig ritmikusan váltakozik a szemszög), de még csak valami normális jelölést sem kapunk. Oké, Marina, a fiúkkal ellentétben más betűtípust kapott, amit szépen el lehet különíteni Sam és John részeitől, de ezzel minden tördelői/írói segítség le is zárul, az olvasó meg találja ki a szövegből, hogy ki is beszél éppen.

Szóval nehézkes narráció és hosszú, lagymatag felvezetés – amit viszont egy nagyon durva csavar koronáz meg. És „durva” alatt értem, hogy durván jó és durván kegyetlen. Az utolsó cirka hatvan oldal nagyon pörög, nagyon izgalmas, viszont nagyon fájdalmas is – nekünk anno stílusgyakorlaton azt tanították, hogy kell egy „vércsík”, vagyis meg kell kicsit kínozni a karaktereket, de ami itt folyik, az már nem vércsík, hanem vér-cunami. Technikailag gyönyörű, és az ember pulzusát is szépen felemeli, de baromira nem lennék a karakterek helyében ebben a pár fejezetben.

Ami pedig a végét illeti – nos, az nem igazán van neki. Vagyis persze, megvan az utolsó mondat, de az is olyan, hogy az ember lánya még biztos, ami biztos lapoz egyet, mert tuti, hogy kell lennie még egy fejezetnek. De nincs (higgyétek el, csekkoltam). A könyv lezárása echte olyan, mint egy TV-sorozat dupla epizódjának első része – most ennyi, de jövő héten to be continued (kb. mint mikor a Castle második évadában felrobbant Kate lakása, annyi különbséggel, hogy ott legalább biztosak voltunk benne, hogy Beckett megússza). Csakhogy itt nem lesz a jövő héten folytatás, csak egy év múlva (pontosítok: az USA-ban a hónap végén jön ki a The Revenge of Seven).

Szóval elég vegyesek az érzéseim ezzel a kötettel kapcsolatban – voltak benne nagyon unalmas és nagyon jó részek, és baromira sikerült felcsigázniuk, hogy vajon mi történhet ezután hőseinkkel. Remélem, hogy a The Revenge of Seven hozza majd azt a feszültséget és izgalmat, amit az Ötödik csapdája, csak éppen egy kicsit kedvesebb lesz a karakterekhez.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.