Confessions of an Ugly Stepsister (2002)

Miután már láttunk olyan filmet, amiben tündérmesét modern környezetbe helyezték, és olyat is, ahol a modernitást keverték bele a tündérmesébe, most nézzünk egy olyat, ahol a tündérmesét helyezték a realitások talajára.

stepsister3

Miután a csőcselék kiüldözi őket angliai otthonukból, Iris (Azula Skye) anyjával (Stockard Channing) és értelmi sérült nővérével, Ruth-szal (Emma Poole) a hollandiai Haarlembe menekül. A város utcáin összetalálkozik a festőinas Casperral (Matthew Goode), ami végül ahhoz vezet, hogy a fiú mestere (Jonathan Pryce) befogadja a hontalan családot – ennek persze feltétele is van, méghozzá az, hogy a lányok anyja felel onnantól kezdve ház tisztaságáért, Irisnek pedig modellt kell ülnie a festőnek. Az okos, kedves, ám nem túl szép lány gyorsan rákap a festészetre, és tehetségesnek is bizonyul. Ám a legfontosabb dolog számára akkor is a családja, ezért mikor a Mester egy gazdag megrendelője, egy özvegy tulipánkereskedő (David Westhead), felkéri őt, hogy legyen lánya, a gyönyörű, ám a ház elhagyásától paranoiásan rettegő Clara (Jenna Harrison) korrepetitora, Iris eléri, hogy egész családja átköltözhessen a nagy házba. Anyja pedig rögtön nekilát, hogy elcsavarja az özvegy fejét…

Nem árulok el azzal nagy titkot, ha elmondom, hogy a sztori a Hamupipőke feldolgozása, méghozzá az egyik „csúnya mostohanővér” szemszögéből, amiből gyakorlatilag minden mágikus elemet kivettek, igencsak hétköznapivá téve a történetet. A film maga amúgy egy újabb könyvadaptáció, méghozzá Gregory Maguire azonos című regényéé, az elkövető pedig nem más, mint a Disney. Egy egyszerű, szombat délutáni tévéfilmről van itt szó, ami bár egész színvonalas, eléggé eltűnt a süllyesztőben – mondjuk, ha egy két évvel később készül el, akkor lehet, hogy nem ez lett volna a sorsa, hiszen a film premierje után nagyjából másfél évvel debütált a Broadwayn a szintén Maguire-műből adaptált Wicked, ami azóta is hatalmas siker.

stepsister2

Ami magát a filmet illeti: bájos. Igazából többet, se jót, se rosszabbat, nem nagyon tudok róla elmondani. A történet érdekes és szép, de valahogy nem sikerült a legjobban átadni – hiányoznak a finom átmenetek, az igazán nagy ívek. Persze, voltak kiemelkedő pillanatok, de az út, amin a karakterek eljutottak odáig, elég felejthető és hangsúlytalan, és számomra a végkifejlett is elég zavaros volt. Gondolom, mindez a könyvben sokkal jobban, sokkal mélyebben átjön – kezdve a nővérek közti kapcsolattal, azzal, ahogy Iris a másik kettő gondját viseli, Clara jellemfejlődésén át, egészen az emberi gyarlóságig és a család iránti kötelességekig.

Ahhoz képest, hogy milyen kicsi büdzsével dolgozhattak, egész erős a vizualitás, jók – és korhűk, ne feledjük el, hogy a tizenhetedik század első felében járunk – a díszletek és a jelmezek. A színészek, bár a fiatalabb szekció teljesen no name volt számomra, és az idősebbek közül is csak egyet-kettőt láttam eddig más filmben, egész ügyesek voltak, egyedül a Clarát alakító Jenna Harrison irritált egy kissé az elején, de van egy olyan érzésem, hogy ez is volt a cél.

stepsister4

Irist nagyon megkedveltem a film alatt, ami egyrészt az ügyes alakításnak volt köszönhető, másrészt pedig annak, hogy végig nagyon szimpatikusan viselkedett – ő az a fajta karakter, aki tényleg mindig jót akar. A pálmát mégis az értelmi fogyatékos Ruth-t alakító Emma Poole vitte nálam, aki bár nem sokat volt a színen, és persze nagyon keveset is beszélt, játékával igazán képes volt magát belopni a szívembe.

Ami pedig azt illeti, hogy Iris csúnya lenne – nos, szerintem az őt alakító színésznő mai szemmel nézve szinte már majdnem olyan szép, mint a Clarát játszó hölgyemény (jó, persze, leszámítva a kicsit erős állát). Ez mondjuk egyrészt betudható annak, hogy az elmúlt kicsit több mint egy évtizedben változott kicsit a szépségideál, másrészt pedig annak, hogy gondolom a film készítőinek esze ágában sem volt egy igazán csúnyácska színésznőt szerződtetni attól való félelmükben, hogy a nézők nem szimpatizáltak volna vele. Viszont ezt a „hibát” is egész szépen sikerült kiküszöbölni az Irisről készült festmény által, aminek segítéségével még azt is sikerült beleszőni a történetbe, hogy bizony a szépség nézőpont kérdése.

AZURA SKYE, STOCKARD CHANNING

Bár túlságosan nem nyűgözött le a film, és néha kicsit unalmas is volt, és biztos vagyok benne, hogy a könyv jobb, azért nem bántam meg, hogy megnéztem. Igazából amit el lehet várni ettől a műfajtól, azt tökéletesen hozza is, így a „szombat délutáni családi film”-kategóriában egészen kiváló.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.