Castle S07E04 – Child’s Play

Felejtsük el a The Good, the Bad & the Babyt (S06E09) – ez az eddigi legédesebb Castle-epizód!

castle7.04_2

Egy huszonkét éves, orosz bevándorlót lelőnek, méghozzá a saját jégkrémes furgonjában. Beckett és a fiúk neki is esnek az ügynek, és minél mélyebbre ássák benne magukat, annál több hulla kerül elő. Ám időközben a furgon átvizsgálásakor a helyszínelők igencsak érdekes nyomra bukkannak: egy általános iskolai engedélykérő nyomtatványra, amit abban a kis tartórészben találnak, ahol a helyszínelők szerint valaki elbújhatott, mikor a gyilkosság történt. A nyomtatványból kiderül az iskola neve, és az, hogy melyik osztályba jár a feltételezett szemtanú, ám az nem, hogy ki is lehet az. Így hát Castle kitalálja, hogy miután ő olyan jól ért a gyerekek nyelvén – sőt, 90%-ban gyerek, ő mondta, nem én –, beveti magát egy csapat nyolcéves közé, hogy rájöjjön, melyikőjük volt jelen a gyilkosságnál. És ha ez még nem lenne elég, Ricknek még a magánéletében is meg kell küzdenie egy kisebb problémával: visszatérte óta ugyanis Alexis szinte babusgatja, ami addig még tök jó, hogy elmosogat helyette, de amikor követőprogramot tesz a telefonjára, azért Castle-nél is elszakad a cérna.

castle7.04_1

A múlt héten kicsit szidtam az írókat, amiért túlságosan szedett-vedett üggyel álltak elő, most viszont sikerült átesniük a ló másik oldalára: maga az ügy nagyon kis skálán mozog, és bár egyre-másra kerülnek elő az újabb áldozatok, igazi nagy csavar nincs benne. Sőt, mikor kiderül a bűnös, akkor sem lepődünk meg igazán, mert hirtelen hozzák be, és semmilyen érzelmi szálat nem alakítunk ki irányába. Ettől függetlenül persze korrekt a nyomozás, és, mint mindig, a végére minden logikusan összeáll, csak éppen az ügy maga elég érdektelen. Mondjuk ez jelen esetben nem is akkora probléma, mert a hangsúly nem itt, hanem a gyerekeken.

Nem hiába mondtam az elején, hogy ez az eddigi legcukibb Castle-epizód – mert tényleg az, ráadásul toronymagasan vezeti a mezőnyt. Más szavakkal élve: mindenkinek életében legalább egyszer látnia kell, ahogy Nathan Fillion hátán tündérszárnyakkal, fején rózsaszín szőrmés tiarával képzeletbeli teapartit tart egy nyolcéves, tütüs kislánnyal, amit azzal koronáznak meg, hogy varázspálcáikkal mesebeli kastélyt emelnek. Komolyan mondom, ez már az „olyan cuki, hogy belehalok!”–kategória.

castle7.04_3

Persze rendesen történnek vicces dolgok is tanteremben – Castle-t rögtön fejbe is találják valamivel, amint belép –, és karakter-szinten is teljes egészében rendben van minden. Gyönyörű volt – mind pszichológiailag, mind színészileg –, ahogy próbálta kideríteni, melyik gyerek lehet a szemtanú, meg aztán ahogy megpróbált a kiszemelt gyerek bizalmába férkőzni. Az pedig külön szép volt, hogy akkor is, mikor félrenyúlt, és nem a megfelelő gyereket nézte szemtanúnak, nem hagyta ott rögtön a kicsit, hanem még ottmaradt vele, és ott segített, ahol tudott. Kis közjátékai a tanárnővel, valamint a végén a pici fricska a kisfiúval pedig már csak szimpla jutalomjáték. Összességében ez a szekvens olyan szinten tökéletes volt, hogy még azt is megbocsátom az íróknak, hogy már az elején a pofánkba nyomták az ügy kulcsaként funkcionáló bizonyítékot.

Az Alexisszal való szálat igazából ki is hagyhatták volna, de jó, hogy nem tették – szép párhuzamot tudtak vonni aközött, ahogy Castle gyerekké tud válni a kisiskolások közt, ám már zavarja, hogy lánya ennyire félti. Ez a szál is remekül működött pszichológiailag, a beékelt jelenetecskék nagyon édesek lettek, a zárószcéna pedig egyszerre volt aranyos és mély és imádnivaló.

MICHAEL HYATT

Tehát az ítélet: a ritmus még mindig nem az igazi, az egyensúlyon is lehetne még csiszolgatni, de az epizód központját alkotó tantermi jelenetek olyan szinten briliánsra sikeredtek, hogy mindez tökéletesen megbocsátható a résznek. És megismétlem: nincs cukibb, mint a tündérhercegnőnek öltözött Nathan Fillion.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.