Mr. Szürke ötven árnyalata – Stephen King: Álomcsapda (2003)

vlcsnap-2014-12-29-10h08m47s8

Négy gyerekkori barát, akik gondolatolvasók, egy szellemileg sérült, különleges kisfiú, akire mind emlékeznek, egy hétvége a hóval borított erdőben, egy rejtélyes vírus, ami miatt lezárják az utakat, egy katonai különítmény, földönkívüli lények megjelenése, és persze Mr. Szürke. De ki az a Mr. Szürke, és mit keres a Földön? Hogyan kapcsolódnak össze lassan a felsorolt elemek, míg végül kiderül, hogyan állítható meg az egész emberiségre veszélyt jelentő idegen?

Ezekre a kérdésekre később választ kapunk. Lassan, fokozatosan bomlik ki a történet, egyre többet és ravaszabban mutatva ki a foga fehérjéből. Amikor a részletek összekapcsolódnak, a sztori olyan pszichopata módon vigyorog az arcunkba, mint a baráti társaságból Jonesy (Damian Lewis), aki jó ideig nem önmaga.

De ne szaladjunk ennyire előre. A film kifejezetten hosszú és szerintem túlnyújtott bevezető szakaszában egyesével megismerhetjük a főszereplő barátokat. A már említett Jonesy egyetemi tanár, Henry (Thomas Jane) pszichiáter, aki betegei gondolatait jobban ismeri, mint saját maguk, Pete (Timothy Olyphant) autókereskedő, Beaverről (Jason Lee) pedig nem tudjuk meg, hogy mivel foglalkozik, viszont megérzi Jonesy majdnem halálos kimenetelű balesetét. Hónapokkal később ők négyen a hegyekbe mennek, hogy „vakációzzanak” kicsit az elzárt hegyvidéki faluban a világ végén, és felkeressék rég nem látott gyerekkori barátjukat, Dudditsot (Donnie Wahlberg), de a hóviharnak és egy rejtélyes vírus miatti karanténnak köszönhetően különböző helyszíneken rekednek, ezért semmi sem úgy alakul, ahogy eltervezték.

vlcsnap-2014-12-29-10h06m59s210

Az Álomcsapda szokatlanul nagyszabású filmadaptáció. Nem a hosszára célzok, hanem arra, hogy a normális hossznak számító 136 percbe annyi minden zsúfolódott, hogy többszörösen átlép saját határain, amelyeket a sztori határoz meg (elvileg), és többféle műfaj dimenziójába is kiugrik körülnézni, de igazán sehol sem telepedik le. Az Álomcsapda a műfajok határainak ténfergője, a jobbik fajtából.

Először is, a film misztikus drámaként indul. A négy szereplő más–más módon viszonyul telepatikus és gondolatolvasói képességéhez. Egyszerre áldás és átok ez, de a bevezető tizenhárom perc nem elég, hogy kifejtse a probléma komplexitását, így nem tudtam átérezni például, hogy miért jár Henry fejében az öngyilkosság gondolata. A drámai szál visszatér a fő cselekményszálat helyenként megszakító nosztalgikus, gyerekkori visszaemlékezésekben, amikor a négy fiú – a szokásos King–féle barátságminta – rátalál Dudditsra, az értelmileg sérült gyerekre, akit az idősebb srácok komolyan megaláznak, és ő hálából természetfeletti képességeket ajándékoz megmentőinek és új barátainak. Duddits alakja, aki még felnőttként is Scooby–Doo–mániás, igazán megható.

Másrészt, a történet bevezető szakaszát követően, amikor a karanténba zárt vidéken rekednek, elkezdődik egy olyan történet, ami ötvözi a horrort – ijesztő, nagyon profin animált idegen lények –, a katasztrófafilmet – titokzatos vírus, amit mindenáron meg akarnak állítani –, és a sci–fit – űrlények inváziója. Egy katonai különítmény felelős azért, hogy az idegeneket visszaküldje az univerzum másik felére. Vezetőjük a könyörtelen Abraham Curtis (Morgan Freeman) hiteles megjelenítése egy az űrlényekkel való harcba lassan beleőrülő embernek. Morgan Freeman karaktere él a leginkább, és bár ő az egyik gonosz szereplő, mégis vele tudtam a leginkább azonosulni. A másik gonosz természetesen Mr. Szürke, az emberivel szemben ő az idegen gonoszság, akinek minden lépése kiszámíthatatlan, emberek bőrébe bújik, pszichopataként viselkedik, és közben ezerféle álcával téveszti meg az embereket.

vlcsnap-2014-12-29-10h14m08s149

Az Álomcsapda első felében, amikor újabb és újabb meglepetések érik a nézőt, valamint újabb műfaji rétegek rakódnak a történetre, nagyon izgalmas, feszített a tempó. Őszintén vártam, hogy a cselekmény kibontakozása után majd összeáll valami mögöttes mondanivaló, vagy kiemelkedik az egyik perspektíva a többi közül, mondjuk megtudjuk, honnan jöttek az űrlények, és mi a motivációjuk, vagy Dudditsot és a főszereplőket karoljuk fel, ismerjük meg részletesebben, de nem történt ilyesmi. Izgalmas, akciódús két és negyed órában volt részem, de a történet matematikailag kiszámított előrehaladása, a csak félig kibontott történetszálak, motivációk, érzelmi viszonyulások – például senkit sem érint meg mélyen a hozzá közel állók halála –, nem tették lehetővé, hogy bármiféle személyes kapcsolatot alakítsak ki a filmmel.

vlcsnap-2014-12-29-10h23m14s236

Az Álomcsapdának nem megy az allegorizálás, pedig egyszer megpróbálkozik vele: Jonesy agyát egy régi, többszintes raktárként látjuk, ahol például régi emlékeket éget el, és később innen figyeli a külvilág eseményeit. Ez az átvitt értelmű helyszín jó ötlet, és egy művészibb hangvételű filmben működhetne is, de az Álomcsapda annyira földhözragadt – ami persze előnyös azoknak, akik nem szeretik az elvont motívumokat –, hogy időbe telt rájönnöm, hogy a filmbeli raktár nem létező, hanem allegorikus hely. Ezen túl megválaszolatlan kérdések is maradtak, ami abból ered, hogy a film a saját magának felvetett motívumokkal nem tud mit kezdeni. Például miért Scooby–Doo Duddits kedvence? Mit jelent az SSDD (nagyon koncentráltam, de nem találtam rá magyarázatot)? És végül a legfontosabb: miért annyira fontos az álomcsapda, hogy címadó legyen, és mit szimbolizál a filmmel kapcsolatban?

vlcsnap-2014-12-29-10h08m28s67

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

1 hozzászólás

  1. Visszajelzés:A búra alatt (2013-), 1. évad | Watchaholics

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.