A háború nem érhet véget – Saint Seiya: The Lost Canvas

Igen, most is imádom a lecsóba csapást, mint azt úgy általában, de egyszerűen nem mehetek el a Saint Seiya: The Lost Canvas mellett ódazengés nélkül. Tudom, hogy az lenne a tisztességes, ha a nagy előddel, a Saint Seiyával kezdenék, de mivel ennek a kis előzmény-folytatásnak a történetét a nagy öreg ismerete nélkül is lehet érteni, így nem félek annyira.

 Saint Seiya1

Nos, történetünk a 18. századi Itáliába kalauzol bennünket, ahol rögtön megismerkedünk három főhősünkkel: Tenmával, Alonevel és Sashaval (utóbbi kettő testvérek). Mindhárman árvák, de együtt viszonylag békésen élik mindennapjaikat, ám Sashát örökbe fogadják, és elviszik. Alone törekszik arra, hogy híres festő legyen, Tenma meg mindig megvédi jámbor barátját a helyi bunkóktól. Aztán Tenma beáll az Athena istennőt védő harcosok közé, mint bronz szent. A tét pedig nem kisebb, mint a világ jövője, ugyanis Athena ellenfele Hades is újjáéled, a legtisztább szívű embert választva hordozójának – aki nem más, mint Alone. És senki nem kerülheti el a csúfos véget.

 Saint Seiya3

Na, most jöjjön egy kis magyarázat: ugye az eredeti történet szerint Athena és Hades nagyjából kétszáz évente újjászületnek egy emberi testben, csatlósokat (Hades erői a Specterek, Athenaé a három fajta szentek) gyűjtve, hogy végül mindenki meghaljon körülöttük és újabb évszázadokkal eltolják az apokalipszist. A maroknyi túlélő mindkét oldalról pedig javában készül a következő harcra. Megemelem a kalapom ön előtt Masami Kurumada.

 Saint Seiya2

Több okból is jár az emelgetés! Ez a tag nemcsak, hogy letett egy ikont az asztalra, ami a mai napig népszerű és méltán szeretett, de a folytatása is olyan remekmű lett, hogy nem bírok hova gratulálni. A The Lost Canvas cselekménye remekül illeszkedik az idővonalba, egyáltalán nem, vagy csak nagyon aprón gikszeres. A modernebb grafika is ad az élménynek, a szinkronok is piszkosul jól lettek eltalálva (kedvenceim Kenyuu Horiuchi és Hiroshi Kamiya, mint Altar Hakurei és Pisces Albafica hangjaiként), de ez mind nem lenne tökéletes a remek szereplők nélkül. Tenma tipikus shounen hős (ergó kemény öklű, hangos, mint egy mosógép, és bárkit megment, akit tud), Sasha egy csendes, ártatlan kislányként kezdte, végül egy erős és védelmező akaratú istennőként szállt szembe bátyjával – és itt elértünk Alonehoz.  Az ő irányváltása a legdrasztikusabb, és a legdrámaibb: egy szeretetteljes, kedves fiú volt, de már a harmadik részben lemészárolja a szülőfaluját, a rátámadó szentek egy részével együtt, majd „végez” a legjobb barátjával is.

 Saint Seiya5

„Mert megtanultam, hogy a halál, a megváltás.”

 Saint Seiya7

Alone nem úgy gonosz, mint a legtöbb tipikus rosszarcú: elkeseredett, kétségbeesett, fél saját magától és az erejétől, de végzete ellen nem tud harcolni. Nem élvezetből öl, hanem mert azt hiszi, hogy így mindenki a túlvilágon boldog lesz – hol is hagytam a zsepim?

 Saint Seiya4

De a főhősök mellett a mellékszereplőkre sem lehet kifogásom: Pandorát máglyára vetném, úgy utálom (ettől függetlenül jót hoztak ki belőle), de a szentek közül is kiemelkedik Aries Shion, és Libra Dohko, akik az eredeti szériában is feltűnnek, de kedvencem akkor is pimasz, ám bölcs öreg Altar Hakurei marad. És, hogy a fanservicet se ússzuk meg teljesen: a lányok gyönyörködhetnek a válogatott hímekben, a fiúknak ott vannak a lenge ruhás csajok és az epic harcok, szóval minden van, ami egy remek animéhez kell.

 Saint Seiya6

Ám mindezen szép harcok és szereplők mellet sem érdemes elfeledni azt, hogy a The Lost Canvas egy alapvetően nagyon drámai hangvételű mű. Évszázados fájdalom, bajtársak/családtagok elvesztése, önmarcangolás, ármánykodás, minden, ami könnycsatornának ingere. Én csak ajánlani tudom, remélem, mindenki megtalálja benne a maga számítását.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.