Pocahontas (1995)

pocahontas1

Néha bizony nem jönnek be az ember számításai – a Disney is így jár a Pocahontasszal.

1607-ben, a Virginia Társaság megbízásából hajó indul az újvilágba, rajta a világjáró kalandorral, John Smith-szel, valamin az aranyra és hatalomra éhező, gátlástalan Ratcliffe kormányzóval – feladatuk pedig nem más, minthogy kolóniát hozzanak létre Amerikában. Csakhogy a területen, ahol kikötnek, már élnek, méghozzá egy indián törzs. Pocahontas, a törzsfőnök lánya, szabadszellemű fiatal, aki egy álomnak köszönhetően nagy kalandra készül – amire sor is kerül, mikor kiköt a Virginia Társaság hajója, és Pocahontas találkozik John Smith-szel. Kapcsolatukat azonban beárnyékolja népük előítéletei, és a rohamosan közeledő háború.

pocahontas4

A Pocahontas – ami, teszem hozzá, a korszak legrosszabb kritikáit kapó filmje – valamiért sosem volt a szívem csücske, és ahogy most újranéztem, megpróbáltam rájönni, mi is lehet ennek az oka. Hiszen tulajdonképpen sok nagyon is érdekes és meggondolandó elem található benne: az indiánok természetközpontú ideológia rendszere rettenetesen vonzó, megvan a teljesen felesleges ellenségeskedés motívuma, a kapzsiság veszélyei, és az üzenet, hogy figyeljünk egymásra, kommunikáljunk, és ne legyenek előítéleteink. Ám összességében a sztori mégis… lapos.

Összevetve például az Aladdin komplex narrációjával, a Pocahontas sehol sincs: az indiánok a földjüket védik és félnek a fehérektől, ami erőszakban csapódik le, a fehérek földet és aranyat (bár ez utóbbit csak Ratcliffe unszolására) akarnak, és félnek az indiánoktól, ami erőszakban csapódik le. Mindeközben pedig Pocahontas meg John Smith némi deus ex machina segítségével egymásba szeret (nekem meg csak most esett le, hogy Pocahontas varázslat hatására érti meg hirtelen az angolt). Egyszerű, mint az egyszeregy, amit kicsit túl sok cuki állatszereplővel és az ő komikus jeleneteikkel próbálnak felhígítani, csakhogy azok meg felborítják az egyensúlyt – ráadásul a film velük együtt is csak nagyjából hetvenöt perc tisztán.

pocahontas2

Mindemellett én személy szerint mind Pocahontas, mind John Smith karakterét kidolgozatlannak éreztem. John rettentő nyitott mindenre, amit a lány mutat, ami negál kettejük közt mindenféle konfliktust, így sorsuk teljes egészében a mögöttük állóktól függ – vagyis a szereplők maguk elbájologhatnak, mindenféle mélyebb karakterfejlődés nélkül. Az egyetlen szereplő, akit úgy igazán meg tudtam kedvelni, az Nakoma, Pocahontas legjobb barátja volt – ő valamivel színesebb jellemet mutatott a többi karakternél, akkor is, ha ez főleg könnyed, szarkasztikus megszólalásokban nyilvánult meg.

Ezen felül még ott van a történelmi hűség problémája is: az amerikaiaknál az indiánokról és a kolonizációról  filmet csinálni, olyan, mint mikor a németek csinálnak a holokausztról – ezzel a gesztussal valamilyen szinten a saját lelkiismeretükön próbálnak könnyíteni. Viszont az amcsik azért emellett is szeretik szépíteni a dolgokat, ami a Disneyre meg pláne igaz, így hát az eredeti történet – amit amúgy az igazi John Smith leírásából ismerünk, és az sem egészen száz százalékig megbízható – erősen el lett ferdítve a film kedvéért, ami azért csípte egyes kritikusok szemét.

pocahontas3

Azt viszont meg kell hagyni, hogy az animáció viszont tényleg gyönyörű, főleg az élénk színeivel és a stúdió korábbi filmjeihez képest szögletesebb karakterekkel – nem is csoda, hogy öt évig tartott elkészíteni. A zenétől viszont nem voltam annyira elájulva – bár egyes számok egészen fülbemászók, volt, hogy már túlzásnak éreztem a zenei betéteket, és volt dal, ami már kifejezetten untatott.

Összességében tehát csak annyit mondhatok, hogy bár értékelem, hogy mit akart a stúdió elérni ezzel a filmmel, azt azért be kell ismernem, hogy ez nem jött össze nekik. Így hát a Pocahontas a Disney reneszánsz talán leggyengébb darabja.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

1 hozzászólás

  1. Visszajelzés:Hercules (1997) | Watchaholics

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.