Marianne de Pierres: Nejlonangyal

Sci-fis lázadót már láttunk rengeteget, lázadó hősnőkkel meg tele a padlás. Jogos volna a kérdés, hogy akkor mégis miért volna más a Nejlonangyal, mint egy újabb tömegdarab. Nos, részben az, részben meg nem.

nejlonangyal

Parrish Plessis kétméteres, kicsit sem csinos, ám annál keményebb testőrnő a nyomorúságos és lepukkant városrészben, a Harmadban tengeti életét Jamon Mondo, a maffiafőnök keze és takarója alatt. Mindez biztonságot ad a többi fejes és a kisstílű bűnözők ellen, ám az élet nem fenékig tejfel, ha az ember főnöke egy szadista állat. Nem elég, hogy Jamon félig ember, félig állat teremtményei lesik minden lépését, nehogy elárulja valaki a főnököt, úgy tűnik, nem is igazán akarja senki a szárnyai alá venni – pedig ez volna az egyetlen módja, hogy otthagyhassa a férfit.

Mégis némi reménysugár villan Parrish előtt, amikor kap egy fülest egy szökésben levő gyilkosról, aki talán kapcsolatban van a Coomera Szövetséggel – az egyetlen társasággal, akivel Jamon nem húzna ujjat. A dolgok azonban bonyolultabbak és hamar kiköt egy nagydarab, kopasz, Dark névre hallgató pasi karjaiban, aki valami nagyobb jóról fecseg folyvást és az egyik rivális banda feje is megkörnyékezi egy megbízással. A kérdés csak az, hogy vajon mennyire láthatja át a maffiózók politikáját egy egyszerű testőr? Semennyire, és ezzel már meg is lehet tölteni egy könyvet.

Nem is tudom, hol kezdjem a dolgokat. Alapvetően egy állati szórakoztató regényről beszélünk. Tele van jó pasikkal, segítőkkel, bűnözőkkel és még egy nagyon vagány főhőst is kaptunk. Parrish-t hamar a szívébe zárhatja egy női olvasó: nagydarab, alapvetően nem is szép, kőkemény – és a lábai előtt hevernek a Harmadbeli pasik. Tök jól hangzik, de vajon ezt ki hiszi el? Megjegyzem, mindezt maga Parrish sem érti és mások is rámutatnak időnként, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem indokolt, hogy ennyire körbeugrálják őt. Ez azonban nem változtatja meg a kissé unalmas klisét.

A számos klisé – többek között Parrish szerepe, amit nem spoilerezek el – mellett azért akad bőven egyedi és életszerű momentum is a könyvben. Elsőként ott van Dark karaktere, aki kezdetben remekül adja a vidéki műkemény csávót és akiről rövid úton kiderül, hogy ennél jóval több és nagyobb. Az annyira nem meglepő, hogy bomlanak utána a nők, valószínűleg mi magunk is. Azonban ennek ellenére amikor Parrish – és vele együtt a kedves olvasó is – azt hiszi, hogy most már aztán tudja, ki is ő valójában és mire készül, akkor egyszerűen az ellenkezőjét csinálja. Ez egyébként nagyban hozzájárul a pasas vonzerejéhez, valamiért imádjuk a kiszámíthatatlan rosszfiúkat. Mindezek mellett állati gondoskodó, vagy legalábbis annak tűnik. Sikerült úgy befejezni a könyvet, hogy még két héttel az olvasás után sem értem Darkot. Épp ezért jó lenne folytatni a fordítást, mert nagyon szeretném tudni, hogy kit rejt ez az állandóan változó álarca.

A változóan erős karakterek mellé még tele van a történet high tech kütyükkel, techno-vallással, drogokkal és persze bűnözéssel. Alapvetően a kép, amelyet az író lefest a jövőről pontosan tükrözi a rengeteg elképzelésem egyikét. A szívem csücske a vudus vonal, ami szintén kapott nem kevés futurisztikus elemet és ettől olyan menő lett, hogy az embernek kedve támad sámánnak állni – már ha van affinitása a varázsgombához.

Még így a cikk végén sem tudom, hová rakjam a klisés és nem klisés könyvek sorában. Valahogy mindkét képzeletbeli polcra feltenném szívem szerint. Nagyjából olyan számomra, mint a félút a Twilight és Drakula között. Ennek ellenére faltam a betűket, hamar a végére is értem és nagyon szeretném tudni, mi lesz Parrish-sel. Mondanám, hogy nem csak nőknek ajánlott, egyesek szerint ez az állítás igaz is – én azonban ezzel nem értek egyet. Női főszereplővel dolgozni jó móka, de nehéz vele elérni, hogy egy férfi olvasó és tudjon valakivel azonosulni. Ez itt nem sikerült.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.