Életfogytiglan – Szemekbe zárt titkok (2015)

MV5BMjE0ODU1NDE0Ml5BMl5BanBnXkFtZTgwNzc4Njc3NjE@._V1_SX214_AL_

Egy tizenhárom éven átívelő nyomozás, a jog útvesztői, személyes bosszú – többek között ezekről szól a Szemekbe zárt titkok, ami az azonos című argentin film amerikai remake-je. Akik szerették az eredetit, azoknak ez is tetszeni fog, bár meglepetést nem okoz majd. Azoknak pedig, akik nem látták az argentin verziót, igazi thriller-élményben lehet részük.

Az FBI nyomozója, Ray (Chiwetel Ejiofor) a San Franciscói rendőrséggel együtt dolgozik 2002-ben a terrorizmus elhárításán. Az osztályon már van egy barátja is, Jess (Julia Roberts), és szinte azonnal beleszeret új felettesébe, a Harvardon végzett, Claire nevű jogásznőbe (Nicole Kidman). Amikor egy gyanús mecset mellett holttestet találnak, Ray és Jess megy helyszínelni, és amikor kiderül, hogy Jess lánya az áldozat, a nő összeroppan. Ray magánnyomozásba kezd, a személyes traumát helyezve a közösségi (terrorizmus) elé, amit főnöke, Martin Morales (Alfred Molina) nagyon rossz szemmel néz. Viszont ezzel a cselekményszállal párhuzamosan egy másik is kibontakozik: tizenhárom évvel az események után Ray visszatér San Franciscóba. Azóta senki sem hallott róla, most viszont azt állítja, megtalálta a gyilkost, akit 2002-ben futni hagytak, és újra üldözőbe veszi.

25C6C6F500000578-2957925-image-m-28_1424221637841

A film igazi sztár- szereplőgárdát válogatott össze, és még ha csak a nézők szimpátiáját akarja is elnyerni, jól teszi. Nicole Kidmannek jól áll a gyönyörű és okos, felső tízezerből származó jogász szerepe, akinek a direkt csúnyára sminkelt Julia Roberts az ellenpontja. Julia Robertstől egy kicsit tartottam a film elején, mivel nem sok ennyire drámai szerepben láthattuk eddig (kivéve talán az Augusztus Oklahomábant, de ott sem ő a lényeg). A színésznő viszont kezdeti idegenkedésem ellenére meglepett, mert sikerült hoznia a traumatizált, bosszúra vágyó anya karakterét. Kár, hogy eddig nem láthattuk ilyen se nem negatív, se nem pozitív, életszerű karakter bőrében, akivel közel sem mind fogunk szimpatizálni, még ha együtt is érzünk vele.

Chiwetel Ejiofor is jó választás, főleg miután a 12 év rabszolgasággal híressé vált. Nagyon jó alakítást nyújt, de mivel tulajdonképpen kívülálló, hiszen new yorki, és csak ideiglenesen van egy másik városban, úgy tűnik, mintha véletlenül keveredett volna az események középpontjába. Nem volt egészen világos nekem, miért is érez felelősséget olyan emberek személyes tragédiája miatt, akiket csak viszonylag rövid ideje ismer, de erre a film közepén ad egy választ, amit a nézők egy része valószínűleg elfogad, a másik pedig nem fog.

Ray és Claire (Chiwetel és Nicole) között működne a kémia, bár végül beteljesületlen marad, ami nem baj, mert az eredeti filmben ezzel a társadalmi egyenlőtlenségre akartak rámutatni. Ray főnöke meg is jegyzi, hogy egy harvardi nőnek sosem fog kelleni egy „egyszerű főiskolás.” Ekkor felmerült bennem, hogy nem véletlenül Ray az afroamerikai karakter, bár a forgatókönyvből nem következik, hogy feltétlenül annak kell lennie: az argentintől eltérően az amerikai film már nem csak a vagyoni egyenlőtlenségekre reagál, hanem a bőrszínnek is van jelentősége.

Nicole-Kidman-Chiwetel-Ejiofor-The-Secret-In-Their-Eyes-MOvie-Set-Tom-Lorenzo-Site-TLO-1

Az eredeti filmben nem valakinek a lányát, hanem a feleségét ölik meg, és aki nyomozni kezd utána, valójában nem is ismerte a házaspárt. Ebben a verzióban sokkal jobban működik az anya-lánya viszony, mert szerintem egy durva elégtételre sokkal nagyobb motiváció, ha valakinek a gyerekét ölik meg, mintha a feleségét, akivel alig egy éve voltak házasok. Az is fontos, hogy Ray azért nem tud elszakadni az ügytől, mert jól ismeri az áldozatot, bár ez sem magyarázza meg teljesen, hogy miért tart ki a végletekig az ügy mellett – ezért van szükség Ray vallomására a film közepén, ami nekem megfelelően letisztázta a kérdést. Ha már a különbségekről van szó, az argentin változatban a két idősík között nagyon egyszerű a viszony: a cselekmény a korábbi szálon zajlik, a későbbiben pedig lényegében csak visszaemlékezés van. A remake ennél izgalmasabb: a 2002-es és a 2015-ös szál kölcsönösen kiegészítik egymást: a múlt folyton belejátszik a jelenbe, a jelen pedig magyarázza a múltat. Szép lassan, mozaikokból építkezik a történet, ezért a film nehezen indul be, viszont nem unalmas, mert miközben lassan összeáll a kép, a fejünkben kattognak a kérdések. Attól jók az ilyen filmek, hogy mi is részt veszünk a nyomozás játékában.

A szereplők mind-mind máshogy gondolkodnak, ami nagyon jól követhető a történetben, anélkül, hogy érzelgős vagy olcsó filozofálás lenne a válasz a felmerülő (egyébként nagyon komoly) kérdésekre. Egyrészt összecsap a törvény és a jog (amit a szenvtelen főnök és részben Claire képvisel) az önrendelkezéssel (Jess és Ray). Talán az egyetlen, ami nem tetszik a filmben, az, hogy behozták a terrorizmust a képbe, de végül elvarratlan szál marad – így nincs semmi értelme.

secret7

A legfontosabb kérdés mégis a büntetésre vonatkozik: ha jogszerűen nem büntethető a gyilkos, akkor mit tehet az ember? Meddig mehetünk el a bosszúval, egyáltalán szükség van-e rá? Ray pedig állandóan csak rohan, hogy leleplezze a válaszokat, de mindig késésben van: a tettes pont kicsúszik a kezei közül, a szerelmét sem vallja be, csak túl későn, és a halott lányt sem tudja elengedni. Ray és Jess bűntudattal és meg nem valósított lehetőségekkel élnek együtt. Jess halálbüntetés helyett inkább életfogytig tartó „üres életre” ítélné a lánya gyilkosát. De talán nem pont ilyen az az életfogytiglan, amire önmagát ítéli?

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

1 hozzászólás

  1. Visszajelzés:Mozipremierek 2015.12.03. | Watchaholics

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.