Chloe Neill: A lányok olykor harapnak

Vannak jó könyvek, és vannak rossz könyvek. Aztán itt van A lányok olykor harapnak, ami jó lehetett volna és hajszál híján nem lett az. Ezért osztogathatnának valami díjat, vagy nem tudom, mert gőzöm sincs, hogy ha valakinek ennyi jó ötlete van, akkor hogy tudja elrontani ennyire.

alanyok

Könyvünk főhőse Merit, az irodalom szakos egyetemista, éppen doktori cím előtt áll. Szóval köszöni szépen, ő tökéletesen jó halandó emberként. Azonban mindezt néhány vámpír nem így gondolja és hamarosan ő maga is agyarakkal ébred és cseppet sem lelkesedik érte – ellentétben a lakótársával, aki rajong a természetfeletti dolgokért. Mindezek tetejébe nem elég, hogy vámpírrá változtatták, de még egy sor új szabályt is be kell tartania, le kell mondania a doktori címről és egy pszichopata jár a nyomában, amitől csak a vámpírtársai védhetik meg. Ehhez mindössze egyet kell tennie: csatlakoznia az egyik házhoz és hűséget fogadnia a ház urának.

Nagyon tetszett, hogy végre egyszer egy olyan főszereplőt kaptunk, akinek esze ágában sincs annak lenni. Persze a történelem során volt már ilyen, hogy a legközelebbi példaként említsem Anita Blake-et, de azért nem túl gyakori. Valamiért mindenki jó poénnak tartja a vérszívást és a halhatatlanságot – az utóbbit még megértem, de az elsőt!? Az külön felüdülést jelentett, hogy az írónő nagyon ügyelt a karakterek kidolgozására. Ugyan mindenki lehetetlenül dögös – kivéve Mallory első pasiját –, de mindegyiküknek gondosan kidolgozott és érdekes személyisége van, akik közül mindenki találhat olyat, akit megkedvel.

Viszont a baj az a karakterekkel való bánásmódban van. Nem elég, hogy a sztori egyenesen szánalmas és gyenge, de még ezt a semmit is olyan rosszul sikerül vezetni, hogy az már egyenesen fantasztikus – ez nem bók volt. Azt a sablont még lenyelném valahogy, hogy a csodálatos és gyönyörű Ház Ura, alias Ethan Sullivan egyből szemet vet Meritre, de a furábbnál furább titkokat, amik még nagyobb előnyt adnak Meritnek, megaz istenadta vámpírtehetsége, ami felülmúl mindenkiét, azt nem. A könyv végén a csattanóról szót sem ejtek, mert az a leggagyibb.

A kapcsolatrendszer hasonlóan ultragáz, mindenki csodás, mindenki szeret mindenkit és persze legalább két tiltott gyümölcs is kell. Azt is ki kell emelnem sajnos, hogy bár Mallory, Merit lakótársa a természetfeletti nagy rajongója, de meglepődik, hogy a mágusok nem úgy néznek ki, mint Dumbledore. Ez csak nekem paradox???

Fel nem foghatom, hogy amikor valaki össze tud rakni remek szereplőket, akkor miért nem tud hozzájuk egy jó sztorit is kovácsolni, ami nincs tele logikai buktatókkal és nem sablonos. Oltári nagy csalódás volt ez a könyv, mert nagyon király lehetett volna egy kicsit több energia befektetéssel. Még nagyon gondolkozom, hogy belevágok-e a sorozat többi részébe, mivel a szereplők viszont érdekelnek.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.