De nincs oly jó, melyben ne volna vész – Screamers: az elhagyott bolygó (1995)

Amikor először láttam ezt a filmet, zsenge fiatalon, megrémített, és ez a borzongató érzés az évek múlásával sem hagyott alább. Persze már nem úgy riadok meg a Screamers – az elhagyott bolygótól, hogy napokig a csilláron lógok, de ez nem is ennek a filmnek a stílusa.

screamers1


A film – mely nem mellesleg egy könyvadaptáció – 1995-ben látta meg a napvilágot, és amerre csak járt, félelmet hozott az emberek szívébe. Cselekmény szerint, a távoli jövőben az űrt meghódító emberiség nagy része egy bányabolygón, a Sirius 6B-n két frakcióra szakadt: a NEB-re,  akik elsősorban a nagyvállalatok és egyéb pénzügyi dolgok szakemberei, valamint a helyi kolónia kénytelen militarizált lakóira, akik között évek óta dúl a polgárháború. A Szövetség egyik parancsnoka Hendricksson (Peter Weller) már kezd beleunni a folytonos és értelmetlen harcba, haza akar menni a földre, majd mikor egy véletlenül lezuhant hajó egyetlen túlélője, Jefferson (Andrew Lauer) közli azt, hogy finoman szólva is a feletteseik hagyják őket ott megpusztulni, úgy dönt, hogy elmegy a NEB parancsnokságra, és békét ajánl annak érdekében, hogy közösen hazajussanak. Ám van némi gond: a szövetség által létrehozott kezdeti primitív robotikus lények az ún. Sikoltók sokkal okosabbá váltak az évek alatt, mint azt létrehozóik gondolták.

screamers2

Ez a film simán a Battlestar Galactica előfutára, hiszen ez is azzal a problematikával küzd, hogy mi történik akkor, ha a teremtett lény nemcsak felülemelkedik az alkotón, hanem ellene is fordul. És itt is ez történik. A film elején még csak ilyen túlmérezett fém ebihalaknak tűnnek a sikoltók amikor látjuk őket kiugrani a föld alól, később azonban már, ahogyan látjuk az “evolúciójukat” -már nem tudjuk eldönteni (a két központi alakot leszámítva), hogy
ki az ember, és ki az “önjáró kard”. És ez a fajta elementáris bizonytalanságból fakadó félelem az, amit a film kihasznál és a néző ellen fordít. Persze, jó horrorhoz mérten vannak benne öldöklő és/vagy véres jelenetek, de azok a nagy para-repertoárban nem kapnak nagy szerepet, legfeljebb körítésnek kellettek.

screamers3

A könyhöz (melyet egyébként a zseniális Philip K. Dick írt) még nem volt szerencsém, így nem tudom, hogy a filmes alkotás mennyire tér az eredetitől, de az is biztos, hogy az Elhagyott Bolygó önálló alkotásként is teljesen megállja a helyét. A történet vezetése és a helyszínek változtatása remekül passzol egymáshoz: az egyik pillanatban még az egykoron virágzó bányaváros
romjai között sétálnak hőseink, a következő pillanatban meg a NEB épület szűk folyosóin és véres étkezdéjében rohangásznak – és egy 95-ös filmhez képest a díszlet és az effektusok is külön megérdemlik a vastapsot.

screamers5

A szereplőkkel is hasonló a helyzet, legyen az ember vagy kevésbé ember: Hendricksson egy végletekig logikus, körültekintő veterán katona, aki nem is akart sose csatározni ,de persze a sors másképpen forgatta a rulettasztalát. A fiatal Jefferson pedig jószívű és eltökélt, de sajnos nagyon befolyásolható, és erre akkor ébred rá, mikor találkozik a Sirius 6B-n élő elárult és magukra hagyott emberekkel. Hendricksson társa Chuck (Ron White) is jó karakter, csak sajnos nem szerepel annyi időt a vásznon, hogy jobban megismerjük. A NEB bázisnál hozzájuk csatlakozott személyek között meg van a kötelező bunkó, a paranoid vészmadár, meg a nő. Ez nem leszólás volt, mert
ők is jól megalkotott karakterek, de komolyabb szerepük majd csak a film második felében lesz.

screamers4

Nem is tudom, mostanság jönnek elő egyre inkább az olyan alkotások, amik elénktárja azt, hogy mi van akkor, ha önjelölt istent akar az emberiség játszani, de valahogy a régebbi alkotások, mint a Screamers, vagy az idén tíz éves Ergo Proxy sorozat volt eddig arra képes, hogy komolyan megijedjek az ilyesfajta jövőképtől.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.