Jessie Burton: A babaház úrnője

„Amikor az ember igazán megismer valakit, Nella, amikor belát az édes gesztusok, a mosolyok mögé, amikor megpillantja az őrjöngést és a szánalmas rettegést, amelyet mindketten megpróbálnak elrejteni – akkor a megbocsátás lesz minden. Mindannyiunknak égető szükségünk van rá.”

 

1686-ban a tizennyolc éves Petronella Oortman megérkezik Amszterdamba, hogy megkezdje életét újdonsült férje, a kereskedő Johannes Brandt oldalán. Így veszi kezdetét az a hol csodálatos, hol szomorú utazás, amire a regény csábít minket a tizenhetedik századi Hollandiába. Nella hamar rájön, hogy új otthona számtalan titkot rejteget, és feleségként is egészen más lesz az élete, mint ahogy azt korábban elképzelte. Azonban váratlanul felbukkan egy titokzatos miniatűrkészítő, aki rejtélyes csomagokat küld neki. A lány elkezdi berendezni a férjétől kapott babaházat, a küldemények pedig lassacskán egyre személyesebbek lesznek, mintha készítőjük mindent tudna a Brandt-ház lakóiról, és Nella már-már a tulajdon sorsát véli látni bennük.

babaház úrnője

Érdemes megjegyezni, hogy valóban élt egy Petronella Oortman abban az időben, akinek a babaháza meg is tekinthető egy amszterdami múzeumban – és a könyv első lapján, bár olyan pici a kép, hogy nem sokat lehet kivenni rajta -, tényleg volt egy Johannes nevű férje, de az írónő ezzel búcsút is int a valóságnak, ugyanis korántsem élt ilyen érdekes életet. Ettől függetlenül szerintem jó ötlet volt egy létező személy nevét és életének bizonyos aspektusait kölcsönözni a főszereplőnek. Legalább a szerencsésebb olvasók megragadhatják az alkalmat és élőben is megnézhetik azt a bizonyos nagybetűs Babaházat. Én felvettem a képzeletbeli bakancslistámra.

Ez egyszerűen egy fantasztikusan megírt könyv. És persze káprázatos a borító is, de ez nem tartozik ide. Nem sokat tudtam eddig a tizenhetedik századi Hollandiáról, annyira nem is vagyok oda ezért a korért (túl koszos), de teljesen magával ragadott minden szépségével és borzalmával együtt. És tényleg voltak benne fapapucsok, sajt meg tulipán.

Még a hangulatnál is jobb a karakterek kidolgozottsága. Az utolsó mellékszereplőig mindenkinek láttam a mélységeit. Nella szerethető főhősnő, sokat fejlődött a végére, a bizonytalan lányból egy sokkal erősebb fiatal nő lett. Örülök hogy nem tört meg a csapások alatt, amik érték. Nagyon jól megmutatja rajta és Marinon keresztül az írónő a korabeli holland nők helyzetét, tetszett, hogy több szabadságot kaptak, mint a legtöbb országban, de azért szomorú, hogy ez mégsem volt elég.
Marin, Johannes testvére, aki szintén velük él, talán a legérdekesebb karakter. Az elején azt hittem, utálni fogom, olyan merev volt, de ahogy kiderültek a titkai, úgy nőtt a szememben. Szerintem csodálatra méltó a ragaszkodása a szabadságához és a lojalitása a bátyjához.

Persze a nők mellett van nekünk egy Johannesünk is, akit a kezdeti megközelíthetetlensége ellenére nagyon megszerettem és jó embernek tarom, de most be is fogom a számat, mielőtt spoilerezni kezdenék.

A különböző kapcsolatok ábrázolása is nagyon szép és mély, mind Nella és Johannes, mind a Brandt testvérek közötti szeretet olyan átható és valós, hogy oda vagyok meg vissza. Meg úgy általában a szerelmek és a barátságok hitelesek, az én kedvencem mégis a házban élő három nő, Nella, Marin és Carolina (aki amúgy szolgáló) szövetsége. Nagyon tetszett, ahogy öszefogtak, megpróbáltak a férfiak nélkül boldogulni és végül szinte barátság szövődött köztük. Érdekes, hogy Carolina is inkább tűnt egyenrangú félnek, mint szolgálónak.

A regény másik nagy erőssége az olyan társadalmi problémák ábrázolása, amik sajnos még ma is jelen vannak a világ bármely részén. A női egyenjogúság és szabadságvágy mellett van itt rasszizmus és homofóbia is, és szerencsére egyik téma sincs elbagatellizálva. Személy szerint nagyon fontosnak tartom, hogy ilyesmikkel foglalkozzanak a könyvekben is, mert nem mehetünk el szó nélkül amellett a rengeteg ocsmányság mellett, amit pl. a feketéknek vagy a homoszexuálisoknak el kell(ett) szenvedniük a történelem során – vagy akár most, ha már itt tartunk.

Szándékosan hagytam a végére magát a miniatűrkészítőt és a babaházat. Nos, nem jöttem rá ki az, de nem is baj. Annyira imádnivalóan titokzatos volt ez az egész, a végére szinte már Nellával együtt úgy éreztem, mintha a miniatűrkészítő irányítaná mindannyiuk sorsát.

Én mindenesetre mindig alig vártam az újabb küldeményét, mert a babaház egyszerre volt varázslatos és hátborzongató a rejtett üzeneteivel meg a sorsfordító darabkáival.

Jessie Burton szerintem igazán szépen ír, nekem nagyon tetszett a stílusa. Tudtommal egyelőre nem jelent meg másik könyve, legalábbis magyarul nem, de az már biztos, hogy az én szívemben és a könyvespolcomon bérelt helye lesz.
Mondtam már, hogy szeretnék egy babaházat? Biztos mondtam már, de úristen, annyira szeretnék egyet.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.