Tamara Summers: Never Bite a Boy on the First Date

never bite a boy on the first date

Avagy a könyv, ami valahogy elérte, hogy egyszerre érezzem úgy, hogy egy nagyon jó szatírát és egy nagyon rossz fanfictiont olvasok.

Kira Novemberről egy dolgot érdemes tudni: vámpír. Mondjuk nem régóta, csak úgy másfél éve – akkor változtatták át új vámpír-családjának tagjai, amikor majdnem belehalt egy cserbenhagyásos gázolásba úgy másfél éve. Azóta már sikerült vámpírrá változtatnia a pasiját, Zach-et is – akiről utána rögtön kiderült, hogy egy barom, úgyhogy a kapcsolatnak már rég vége –, ami miatt nem is olyan régen új életet kellett kezdenie egy új városban. Ám alighogy beilleszkedik az új iskolájába, megölik a suli sztár sportolóját – ráadásul egyértelmű, hogy a tettes egy vámpír volt. Miután Zach miatt Kirának már priusza van, ha emberek harapdálásáról van szó, rögtön rá terelődik a gyanú, ezért a családja ultimátumot ad neki: vagy előállítja az igazi elkövetőt, vagy a következő cirka száz évet egy kipárnázott koporsóban töltheti. Így hát Kira nekiáll a nyomozásnak, és rögtön három gyanúsítottja is akad – a probléma csak az, hogy mind a három nagyon cuki srác.

Egek, nem is tudom, hogy mit mondjak erről a könyvről. Kicsit olyan ez, mint mikor szörfözök a csatornák közt, aztán leragadok a Szulejmánnál – vacak, de szépek a jelmezek, úgyhogy nézem. Itt mondjuk nem a jelmezek voltak szépek, hanem volt pár nagyon jól eltalált kis irónia-bomba, de a lényeg ugyanaz.

Szóval valójában egy dolgot talált el nagyon az írónő: olyan szarkazmussal állt hozzá a modern vámpírléthez, lebontva minden romanticizált klisét, hogy azt tanítani kéne (mondjuk ezek nagy része főleg az első fejezetben kap helyet, aztán később ritkulnak). Kira belső monológjában kifejti például, hogy fogalma sincs, honnan jön az az elképzelés, hogy a vámpírharapás az két kis pötty, mikor az embernek alul is van foga; azzal nyugtatja magát, hogy nem baj, hogy sápatag, meg hogy nem tud már lebarnulni, mert úgyis kezd újra divatba jönni a sápadtság; meg lehet, hogy egész életére tizenhat éves marad, de legalább annyi fagyit ehet, amennyit csak akar. Emellett ezer plusz éves vámpír-atyja folyamatosan „bezzeg az én időmben”–jellegű dumákat nyomat, több száz éves vámpír-anyja képtelen lépést tartani a divattal, egyik vámpír tesója a maga könyvelő-fizimiskájával nem is állhatna távolabb a szívtipró vámpír szterotípiától. Ja, az a kis beékelt sztori, hogy hogyan is lett Zach-ből vámpír, meg külön gyönyörű, mert tulajdonképpen az a fejezet mutatja be, hogyan is nézne ki igazából, ha az Alkonyatban megfordítanánk a nemi felállást.

De minden egyéb? Minden egyéb nevetségesen vacak.

Kira akkora Mary Sue, hogy az már fáj – külön kiemeli a szöveg, hogy zöld a haja, meg köldök- és orrpiercingje van, meg persze adott a fura név, amit mintha egy tizenkét éves fanfic-írótól kapott volna (eskü, én tizenkét éves koromban echte ilyen karaktereket írtam), meg aztán végig minden pasi omladozik érte. Nem viccelek: a három gyanúsított mind már az első találkozásokkor halálosan belészeret, és bár a regény mindössze cirka egy hét alatt játszódik le, a végére az egyikük gyakorlatilag örök szerelmet is fogad neki – miután találkoztak úgy max négy alkalommal.

A „nyomozás” – igen, ez a kifejezés ennek a regénynek a kontextusában csakis idézőjelben működik – legfeljebb egy szemforgatást érdemel. Kezdjük ott, hogy Kira borzalmasan kezeli a „gyanúsítottakat” – ó, ez a srác fura szemmel nézte a halottat, tehát gyanúsított. Fel sem merül benne, hogy a három srácon kívül bárkinek is köze lehetne a gyilkossághoz – mondjuk ezt meg is szívja –, detektívmunkája pedig szinte csakis abból áll, hogy arról ábrándozik, milyen szexik is a srácok, meg azon agyal, hogy vajon vámpírok-e.

De legalább a szerkezet szisztematikus: Kirának mindegyik sráccal van kettő-három jelenete, amik alatt „megismeri” őket, és eldönti, hogy egy ilyen helyes srác nem lehet gyilkos (komolyan mondom), aztán egyszer csak vége is a regénynek. Ez így persze édeskevés ahhoz, hogy bármelyik karaktert is rendesen ki lehessen fejteni, így a sztoriból nem marad más, csak cukormázzal leöntött ömlengés a pasikról és a menőségről, némi gyilkosságos és vámpíros felhanggal. De legalább a végén van a csavar, akkor is, ha a tetőpont egyszer csak a semmiből tűnik elő, és normális levezetés sincs.

Szóval összességében tulajdonképpen hálás vagyok a magyar könyvkiadóknak, hogy nem adták ki ezt a könyvet – pláne azért, mert ha ez egy nálam gyengébb idegekkel rendelkező fordító kezébe került volna, az lehet, hogy kivágja a példányát az ablakon. De a Könyvhéten vettem, ötszáz forintért, annyit meg megért.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.