Csak egy kis túszdráma…vagy mégsem? – Cloverfield Lane 10 (2016)

A Cloverfield Lane 10-ről nem lehet biztosan megállapítani, hogy milyen műfajba tartozik. Túlélős drámaként és thrillerként kezdődik, aztán lassan felveszi a horror, sőt, a sci-fi jegyeit. Kis költségvetéssel és három szereplővel készült, úgy, mint elődje, a Cloverfield, amihez egyértelműen kapcsolódni akar – nem folytatásként, inkább előzményként vagy párhuzamos szálként. A sok műfaj keveredése izgalmas lehetőség, és akár nagyon egyedi összhatás is születhetett volna belőle, de ez valamiért nem tud együttműködni a kis költségvetéssel. A cikk spoilereket tartalmaz!

vlcsnap-2016-07-02-18h08m44s921

Nem az a gond, hogy például rossz effektek vagy gagyi CGI került volna bele – sőt, ezek a részek elég jól sikerültek. Inkább azt az eredetiséget hiányoltam belőle, ami az előző Cloverfieldben megvolt, ahol egy buli közepén tör ki a földönkívüli megszállás. Ez a film hasonló a REC-hez, csak éppen sci-fi műfajba ülteti a kézikamerás, valós idejű akciót, amit az amatőr jelleg hoz még közelebb a nézőhöz – mintha mi is a társasággal menekülnénk. Az, hogy földönkívüliek elől menekülünk, részletkérdés, mert a félelem és a bizonytalanság inkább horrorszerű hangulatot kelt. Ez lehetett a Cloverfield Lane 10 szándéka is, csak menet közben túl sok idegen elem került az összhatásba.

Összesen három szereplőt mozgat a film, és az ő kibontakozó viszonyuk és konfliktusaik adják a drámai alaphelyzetet. Michelle (Mary Elizabeth Winstead) elmenekül a párkapcsolati problémája elől (amiről semmit sem tudunk meg), és az autópályán karambolozik. Amikor felébred, egy pinceszobában találja magát megláncolva, és nemsokára megjelenik a fogvatartó, Howard (John Goodman), aki azt állítja magáról, hogy valójában megmentette a lányt, és hogy a kinti élet elpusztult. Rögtön egy világháború képét vizionáljuk, és ez nem is meglepő, mert a férfi nem tűnik tipikus pszichopatának, csak egyszerűen furcsán nyugodt és kiszámíthatatlan. Miközben Michelle ezzel az információval birkózik, és természetesen nem hisz el belőle semmit, kiderül, hogy van egy harmadik ember is a bunkerben: Emmett (John Gallagher Jr.), egy fiú, aki a közelben lakik, és tudja, hogy Howard már évek óta készül a világvégére, ezért önként jött ide.

vlcsnap-2016-07-02-18h10m47s351

A film egyharmadát ez a hangulat uralja. A lánnyal tudunk leginkább azonosulni, aki először Howard elméletét nem hiszi el, aztán már önmagában kezd kételkedni. Amikor az ajtóhoz jut, és kiderül, hogy a férfi igazat mondott, megnyugszik, és családias kapcsolat kezd alakulni a három ember között. Bent biztonságban vannak, gondolhatnánk, de az ilyen helyzetekben mindig felmerül a kérdés, hogy ez vajon meddig tartható. Howard a három közül a legjobban megírt és alakított karakter, akiről nem tudjuk megmondani, pontosan mi a furcsa benne, de lassan megmutatkozik a sötét oldala, és összességében nagyon ambivalens apafigurává alakul, akit egyszerre lehet szeretni (amíg jó kedve van) és félni tőle. A férfinak megvan a sötét múltja, és a lány rájön, hogy akár gyilkossággal is gyanúsítható. Itt alakul át a történet drámából thrillerré, majd jönnek a horrorfilmek sémái szerint forgatott meneküléses jelenetek.

Ekkor már kezdett sok lenni nekem. A történet túszdrámának indult, ráadásul nem kifejezetten eredeti történetnek egy fogságba esett lányról. Ezután átalakult thrillerré, amiben egy szadista gyilkos elől kell menekülni. A váltás túl erős volt: nem egyszerre működött a kettő, hanem éles volt a váltás a műfajok között. Emiatt sok lezáratlan szál is maradt, például miért menekült Michelle a barátja elől, és mi történt azzal a lánnyal, akiről azt feltételezzük, hogy Howard megölte? Egyáltalán mit akart Howard? Lezáratlanok maradnak a karakterek, pedig lett volna elég idő kibontakoztatni őket, ha a film nem váltott volna legalább háromszor műfajt.

vlcsnap-2016-07-02-18h13m47s570

Az utolsó műfajváltással nem tudtam mit kezdeni. Egyrészt ez visszavezette a filmet elődjéhez, a Cloverfield-hez, másrészt viszont a filmben egészen addig történt eseményeket (dramaturgiai szempontból) teljesen értelmetlenné tette. Michelle ugyanis kimenekül a bunkerből, majd amikor leveszi a házilag barkácsolt gázmaszkját, rájön, hogy a levegőnek semmi baja. Azt hittem, ekkor jön a happy end, de még mielőtt elkönyvelhettem volna, hogy oké, nem is annyira vészes a szálak lezáratlansága, mivel az egésznek az volt a lényege, hogy a lány kijusson, jött a következő sokk. A film utolsó kb. 10 percében megjelenik egy űrhajó és egy földönkívüli, amivel a túlélőnek meg kell birkóznia – vagyis egy újabb műfaji séma, de most még értelmetlenebb a váltás. Mi értelme volt a személyes drámának, miért kellett egy gyilkossal riogatni a nézőt, ha ez teljesen lényegtelen, miközben a földet éppen megszállják az ufók? Ez az egyik problémám, a másik pedig, hogy a film nem tudta a többműfajúságot egyedivé tenni, csak egymásra dobálta az újabb sémákat, mint a tortarétegeket.

vlcsnap-2016-07-02-18h22m27s326

A Cloverfield Lane 10 mentségeként elmondhatom, hogy lehet máshogyan is nézni a filmet: személyes fejlődéstörténetként. Michelle először menekül a problémái elől, fogságba esik, ami átvitt értelemben lehet a saját érzelmi világának vagy gondolkodásának elzárása a külvilág elől. Egy ideig boldog ebben a világban, de végül erőfeszítéseket tesz, hogy kitörjön belőle, a világban pedig ismeretlen veszélyek várják – vagyis semmi sem olyan, mint korábban volt, de ő vállalja a küzdelmet. A film vége is ezt az értelmezést erősíti. Michelle éppen az autópályán menekül, amikor válaszúthoz ér: ha egyenesen megy tovább, akkor a kórházba jut, ha viszont befordul, akkor egy katonai támaszpontra, ahol segíthet a küzdelemben. Lehet, hogy ez a hasonlat is túl erőltetett, de a lényeg, hogy az elvárásainkban megfelelően választ. Így lehet, hogy hiányérzettel, de azért elégedetten hagyjuk ott a képernyőt.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.