Cosplay Portré: Loveiny

loveiny.2

Név: Nagy Nikolett

Nick: Loveiny

Csillagjegy: Kos

Szülőváros: Debrecen

Foglalkozás: szerkesztő riporter

Kedvenc anime/manga: Full Metal Alchemist Brotherhood, valami érdekesebb shoujo

Kedvenc zenei stílus/előadó: klasszikus, The Grenma

Kedvenc videójáték: Dragon Age Origins

Háziállat, kiskedvenc: Dezső, a világító szemű papírkoponya

Hogy találkoztál először a cosplayjel, és mi volt az a pillanat, ami miatt csatlakoztál ehhez a közösséghez?

Nem emlékszem rá teljesen tisztán, furcsa arra gondolni, hogy volt, amikor nem ez volt az életem. Megismerkedtem egy debreceni lánnyal az interneten, épp egy fanficet írtam. Megtetszett neki, összebarátkoztunk. Valahogy szóba kerültek a conok, és a cosplay. Beleszerettem a dologba. Szerettünk volna eljönni az őszi conra, de valamiért nem volt rá alkalmunk, így a következő évben elmentünk az Oszakéra, Debrecenbe. Készítettem rá egy cosplayt. Borzalmas volt. Azóta ügyködöm tovább, és szerencsére fejlődtem is kicsit.

Van olyan személyiség, aki inspirál téged, a cosplay világán belül és kívül?

A cosplayes közösség inspirál. Hogy kedvesek és elfogadóak. Először letaglózott ez az egész közösségi szellem. Az első MondoConunk egyszerűen hihetetlen volt. Mindenki barátságos volt, annak ellenére, hogy senki sem tudott rólam semmit. Nem voltam hozzászokva, hogy az emberek barátságosak velem. Akkor volt a végzős évem a középiskolában, ahonnan menekülni akartam, de abban a gyatra cosplayben is elfogadtak, és ezt sosem fogom elfelejteni.

Mi volt az első cosplayed?

Az első Haydee volt a Gangutsuoból. Most, így utólag már tudom, hogy nem igazán lehetett volna rosszabbat választani első alkalomra. Rendeltem hozzá egy parókát, térdig érőt, rémes ötlet volt. Egy fekete, vastag vászonra festettem akrillal. Legrosszabb ötlet valaha. De mikor kész lett, büszkén viseltem. Azt az érzést nem szégyellem.

Szoktál segítséget kapni a jelmezeidhez vagy mindent magad csinálsz?

Nagyrészt magam. A karöltőkkel még mindig meggyűlik a bajom, annak a szabásmintájában kicsit kellett segíteni, bár egy ideje már megbirkózom azzal is. Ha hátul ülő szemekre és polipkarokra lenne szükségem valamihez, hogy egyedül meg tudjam csinálni, akkor természetesen kapok egy kis segítséget. Olyankor megmondom Anyukámnak, hogy ott tűzd meg úgy, hogy jó legyen, és megcsinálja. A varrásnál már nagyrészt mindent meg tudok csinálni teljesen egyedül. Bár, ha valaki tanult látná a módszereimet, valószínűleg tőből levágná a kezeimet, hogy soha többé ne nyúlhassak tűhöz és cérnához, de az autodidakta módszereimmel csak ennyire futja. Apukám műhelyében is nagyjából mindent használhatok egyedül, kivéve a szalagfűrészt, attól kategorikusan el vagyok tiltva gyerekkorom óta. És a remegő kezem miatt nem tudok használni olyan dolgokat, amihez egy pálca végét kellene valamihez biztosan odatartanom. De ezeket próbálom elkerülni. Amit csak tudok, fából készítek, egyszerűen szerelmes vagyok belé. Nincs is jobb érzés, mint kifaragni egy mintát, vagy kézi gyaluval kialakítani egy penge élét. Felbecsülhetetlen.

Általában hány jelmezt készítesz el egy év alatt?

Körülbelül hármat. Bár, ezt a kvótát idén már teljesítettem, szóval ez közel sem nevezhető reprezentatív adatnak. Minden rendezvényre igyekszem új ruhával készülni, ami jól is ment addig, amíg csak évszakonként jártam. Ezt az arányomat szeretném egy kicsit növelni, amivel viszont borulni fog a minden rendezvény-új ruha tervezetem.

loveiny.1

Mi alapján választod ki az adott megformálandó karakter, a ruha vagy páncél illetve kiegészítőt nézed, vagy a személyiséget?

A cosplayben a ruha teszi a karaktert. Nehezen tudnám elképzelni valamelyikük személyiségét a ruhájuk nélkül. Ha valakinek jó a ruhája, de nem szeretem, kiesik a kosárból. Ha fordítva, úgyszintén. Nem szeretem, ha túl lengén van öltözve valaki, ám ha ez része a személyiségének? Ó, akkor minden rendben van. Valószínűleg nagyon ódzkodni fogok tőle, de ha nagyon erős karakter, akkor úgyis az ujja köré csavar. Volt már olyan karakterem, akinek először megtetszett a ruhája, talonba raktam, majd később elővettem, utánanéztem, megtetszett, mint Harcos vagy Murong, és végül megcsináltam. Volt olyan is, akinek a személyiségét kedveltem meg, és néztem szét a ruhái között. Mint Ravenna. De a kettő nálam nem működik egymás nélkül.

Melyik cosplayt volt a legnehezebb elkészíteni, miben volt más a többitől?

Ravenna. Először technikailag fogott ki újból és újból rajtam. Szinte minden technikát, amit Ravennához használnom kellett, nála alkalmaztam először. Kiborított. Aztán a hosszadalmas készülődés után nem tudtam elmenni vele a válogatóra. Durván depressziós lettem. Jövő évre elkészítettem megint, amit kellet, újracsináltam. Akkor nyertem vele. Nagy dolog volt, kicsit meg is rettentem. De végül harmadjára is újracsináltam rajta mindent. Összesen, a három alkalom alatt körülbelül 400 gomb készült el. Újból felvettem, és olyan sikereket ért el, amit még máig sem hiszek el igazán. Majdnem megnyerte az Eurocosplayt. Manapság olyan érzés, mintha ő lenne az egyetlen cosplayem. A Mestermű.

Mi a legkedvesebb emléked a cosplayjel kapcsolatban?

A szeretet. Nem egy konkrét emlék, de csak erre tudok gondolni. Az új barátaim a conokon, az Eurocosplayes kis családom. Hihetetlen emberek mindannyian.

Milyen visszajelzéseket szoktál kapni a jelmezeddel kapcsolatban, melyik volt rád nagy hatással?

Azt hiszem, lassan már rémesen szentimentálisnak fogok tűnni. De ha ilyen vagyok, nincs mit tenni. Mindenki kedves. Sosem felejtem el, mikor Anett és Andris azzal fogadtak néhány éve egy conon, hogy ők már figyelik egy ideje, hogy mit készítek, és alig várták, hogy lássák. A mostani, tavaszi MondoConon is mondták ezt nekem páran, és nem is értem, miért találják érdekesnek azt a szánalmas dolgot, amit a Facebookon művelek. Pedig próbálkozom, hogy érdekes legyen mások számára is, de nagyon nehéz valami olyasmiről érdemlegesen beszámolni, amit az életemnek érzek. Mintha selfiket készítenék a reggeli kávémmal.

A cosplayen kívül van még valamilyen hobbid?

Egy ideje hastáncolok. Szeretem, mert jó a társaság, kikapcsol, csinál egy kis rendszert. Varrhatok szép ruhákat, amikkel végül sosem vagyok elégedett. Ez már csak ilyen. Elméletileg írok, van egy megjelent regényem, de egy ideje már egy betűt se írtam a mostani regényemhez. Kár érte, pedig ez ígéretes lenne.

loveiny.3

Milyen érzés volt kijutni Londonba? És a második hely kihirdetésekor mi volt az első gondolatod?

Mind a kettőnél ugyanazt gondoltam: valami tévedés történt.

A válogató után már épp haza tartottunk Hajdúszoboszlóra, nem tudtuk megvárni az eredményhirdetést. Jó kedvem volt, túl voltam rajta, jól sikerült. Elégedett voltam magammal. De nem éreztem a gyomromban a szokásos görcsöt, amikor várni kell valamire. Az eredményhirdetés csúszott, izgulnom kellett volna, de én csak figyeltem a telefonom, hogy a beépített ügynökeim leadják az információt. Vártam, hogy küldjék, ügyes voltam, de sajnos nem én jutottam ki. És jött a levél, azzal, hogy gratulál, nyertem. Szerintem azt írtam vissza, hogy nem. Utána jött a hívás, a telefonban gratulálnak. A fejemben csak az járt, hogy nem-nem. Aztán elkezdtem örülni. Azt hiszem, mosolyogtam, de biztos, hogy Szandin jobban látszott, hogy nyertem, mint rajtam magamon. Felhívtam anyukám, utána a nagymamám. Akkor már sírtam.

Az EuroCosplayen nagyjából ugyanez történt. Hátul álltam. Meglepően jól viseltem azt a napot, nyugodt voltam, nem aggódtam. A fellépés után le kellett emelni a színpad mögötti utolsó lépcsőfokról. Kijött rajtam az idegesség, kaptam egy enyhe pánikrohamot. A fellépések végére nagyjából összeszedtem magam. Mosolyogtam, hogy nyugodt legyek. Hallgattuk az eredményhirdetést, hívták a zsűri kedvenceket, hallottam valami Dudus szerűt, de nem voltam biztos benne. Kicsit szét voltam esve. Végül rájöttünk, hogy tényleg őt hívták, és nagyon örültünk hátul. Azt hiszem, azt üvöltöttük, hogy Hungarian Power! Hívták a harmadik helyezettet, és én örültem, mert a nyertes egy nagyon kedves lány, odajött hozzám beszélgetni, és pátyolgatott egész nap. Összefontam a kezem, és azt mondogattam magamban, hogy kérlek, de ez afféle szokás nálam. Kis keserédes, komolytalan kívánság. Közben magyaráztak valamit angolul, de egyáltalán nem értettem, nem is figyeltem igazán. Csak hajtogattam magamban szomorkásan, hogy kérlek. És kimondták a nevem. A conokon sem hívnak így, nagyon ritka, hogy valakitől azt halljam, Loveiny. Akkor lezuhant bennem egy hatalmas nem, végig a nyelőcsövemen, és nagyot csattant a gyomrom alján. Azt gondoltam, annyira elment az eszem, hogy más neve helyett a sajátomat hallottam. Meg is szidtam magam gyorsan, amiért azt hittem, hogy helyezést értem el. Mellettem viszont örültek, nekem pedig kikerekedett a szemem. Felmentem, örültem, kaptam zászlót. Bár sajnálom, hogy nem vagyok olyan ember, aki kitörő boldogsággal tudja fogadni a sikerét. Én csendesen, magamban hajtogatom, hogy nem lehet, nem lehet. A mái napig hihetetlen az egész.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.