Richelle Mead: The Glittering Court

glitteringcourt

Richelle Mead könyvei mindig is közel álltak a szívemhez, bár legutóbbi regényének, a Soundlessnek nem igazán sikerült magával ragadnia (azzal a kötettel még mindig küzdök). Azonban a The Glittering Court egy az egyben kiküszöbölte ezt a csorbát.

Egy, a miénkhez nagyon is hasonló világban éppen zajlik az Újvilág kolonizálása. Csakhogy a kolóniákon kevés nő, a jól nevelt, előkelő nő pedig még kevesebb. Ezt a „piaci rést” próbálja betölteni a Glittering Court nevezető vállalkozás: a cég emberei fiatal, csinos, azonban alacsony rangú lányokat válogatnak ki, akiket aztán egy gyorstalpaló tanfolyamon kitanítanak az előkelő élet csínjára, majd a kolóniákon busás közvetítői díjért férjhez adják őket az épülő civilizáció elöljáróihoz.

Ebben a világban él Adelaide, aki ugyan az óhaza régi nemességének tagja, helyzete nem is lehetne kilátástalanabb: családja elszegényedett, ezért előnyös, azonban megrendezett házasság vár rá, egyik kibírhatatlan, távoli unokatestvére oldalán. Adelaide azonban nem az a fajta lány, aki meghunyászkodik a sors előtt, ezért amikor kiderül, hogy egyik szolgálólányát szerződtette a Glittering Court, elrendezi, hogy mehessen el a cég udvarházába a lány helyett. És itt kezdődik csak igazán kalandja, ami egészen az Újvilágig hajtja majd, és még arra is ráveszi, hogy mindent újraértékeljen, amit eddig csak ismert és gondolt.

Több embert is láttam zúgolódni amiatt, hogy a regény nem feltétlenül azt adja, amire az ember a leírás alapján először gondolna. Na, nekem meg pont ez tetszett benne! Richelle Mead nem éppen egy kiszámítható író, és pedig hétszentség, hogy nem feltétlenül követi a YA műfajának megszokott konvenciót. És igen, hiába „fantasy”, a könyvben kolonizáció, vallásüldözés, rasszizmus, és valamilyen szinten homofóbia is megjelenik, de ha minden konfliktusforrást kiiktatnánk, akkor miről szólna a történet? És igen, nem az egész csodás ruhákról, románcról, és csillogó ékszerekről szól, de pont ettől lesz az egész különleges.

Valószínűleg észrevettétek, hogy az előző bekezdésben idézőjelbe tettem a „fantasy” szót – ezt azért tettem így, mert bár a regény nagy valószínűséggel a fantasy kategóriában jelenik meg a különböző webáruházak polcain, én nem feltétlenül sorolnám ebbe a műfajba. A The Glittering Court inkább átmenet a fantasy és az alternatív történelem közt: bár a helyszínek és a népek teljesen kitalált néven vannak jelen, azért nagyjából be lehet őket azonosítani, miközben az, hogy az egész cselekmény egy ennyire fiktív térben játszódik, teret enged az írónak, hogy összemossa a valós történelem különböző évszázadaiban történteket. Így a regény eleje nekem kicsit Viktoriánus volt, amit egy olyan tizenhatodik-tizenhetedik századi szekció követett, míg a sztori vége inkább a tizenkilencedikre hajaz.

Mindezek mellett pedig az mutatja be csak igazán Richelle Mead zsenialitását, hogy mekkora skálával is dolgozik: a regényben feltűnik a rasszizmus kérdése, méghozzá némi menekültpolitikával fűszerezve, az elfogadott és az eretnek vallás közti ellentét (ahol amíg, ahogy az lenni szokott, az előbbi a képmutató és az utóbbi az őszinte), a szerelem és az üzlet összeférhetetlensége, és a jó öreg amerikai „a jég hátán is megélek, civilizáció nélkül”–hozzáállás. Szóval igen, a leírás ellenére ez nem habos-babos lánymese szép ruhákkal és női intrikával – sőt, bár van benne románc, nem az kapja a központi szerepet, hanem inkább organikusan segíti előre a történet fő szálát.

Azonban egy dolog azért nagyon kiakasztott a könyvben: Adelaide mellett megismerkedünk még két szobatársával is, a teljesen különböző háttérből származó Mirával és Tamsinnal, akik mindketten nagyon érdekesek a maguk módján, és a könyv folyamatosan utalgat is arra, hogy mi történik velük, mire azonban regény végére érünk, szinte még semmit sem tudunk róluk, csak azt, hogy rengeteg kérdést vet fel a létük, amit ráadásul a sztori ki is domborít. (Tamsinnak például kétszer is nyoma veszik, miközben Mira végig titkolózik.) Ennek persze megvan a maga oka: a The Glittering Courtnak lesz folytatása, méghozzá tudtommal két kötet, az egyik pedig Tamsin, a másik meg Mira történetét fogja bemutatni. Amivel alapból nem is lenne semmi baj, csak hát ezekre a könyvekre még várni kell.

Szóval összességében nagyon tetszett a regény a maga hullámvasút-történetvezetésével, érdekes karaktereivel, és azzal a rengeteg társadalmi problémával, amit bemutat, így hát csakis ajánlani tudom. És van egy jó hírem azoknak, akik nem tudnak angolul: a regény kiadási jogait már megvette a Könyvmolyképző Kiadó.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.