Supergirl (2015 – ) Első évad

Mivel közeledik a sorozat hazai debütálása, illetve néhány hónapon belül érkezik a második évad is eredeti nyelven, arra jutottam, ideje írni a Supergirl első évadjáról egy rövid áttekintést. Hogy a pilot milyen többszörösen kaotikusra és kapkodóra sikerült, arról olvashattatok már Orlissától, aki tökéletesen kifejti, mi mindenért váltott ki ambivalens érzéseket ez a nyitány. Mentségére legyen mondva, hogy idő előtt került ki az alkotók keze közül, így nem volt idejük azt kikúrálni a gyerekbetegségeiből. Ennek ellenére mégis úgy döntöttem inkább félreteszem a sorozatot és csak azért vettem elő, mert kifutottam a többiből, amit követtem. De mikor elővettem, igen jól tettem.

  supergir 2

Vessünk azért néhány pillantást az alaptörténetre. Nem sokkal a Krypton pusztulása előtt anyja, Alura (Laura Benanti) a földre küldi lányát, az akkor 13 éves Kara Zor-El-t (Melissa Benoist), hogy megvédje a korábban csecsemőként a földre küldött unokatestérét, Kal-Elt. Ám Kara hajója a Fantom Zónába sodródik és ott reked 24 évre. Mikor végül kikeveredik onnan és megérkezik a földre, még mindig 13 évesen, ahelyett, hogy ő védelmezné unokafivérét, Kal-El – immár Clark Kent, alias Superman – veszi a védelmébe, és helyezi el a Denvers családnál, hogy békében cseperedhessen fel. Újabb 12 esztendővel később azonban, mikor Kara fogadott nővérének (Chyler Leigh) gépe egy szabotázs következtében zuhanni kezd, Kara úgy dönt, sutba dobja egyszerű életét, és megmenti a gépet, ezáltal pedig előlép, mint a világ legújabb szuperhőse.

supergirl 4

Ami kezdetben roppant módon zavart a sorozatban, az az, hogy Supergirlt egyértelműen Superman farvizén igyekeztek beeveztetni a szuperhősök világába. Az eredettörténet szükségképpen nagymértékben hasonlatos Superman történetéhez, az azonban nem volt szükségszerű, hogy az alapkoncepciót is az elődhöz igazítsák, mint például, hogy Kara egy médiamogul, jelen esetben Cat Grant (Calista Flockhart) asszisztense és futrinkája, aki csendben meghúzódva az ismeretlenség homályában végzi a munkáját, míg nem egyszercsak kilép a homályból és onnantól kettős életet él. Sőt ezt a párhuzamot még azzal is sikerült megfejelni, hogy még Jimmy Olsent (Mehcad Brooks) is sikerült átmenteni.

A másik, ami zavart, az a sokkoló klisséhalom, ami a széria elején arcul csapja a nézőt. A legjobb barát, aki titokban (de látványosan) szerelmes a főhősnőbe, Winn (Jeremy Jordan) személyében, hogy cserébe Kara Jimmy Olsenbe zúg bele és észre sem veszi Winnt, illetve, hogy Cat a kezdet kezdetén vérlázítóan kicsinyes és fensőbbséges főnök. Nevezhetnénk azt is klissésnek, hogy Kara nővére, Alex egy szupertitkos, földönkívülieket megfigyelő szervezet, a DEO ügynöke, de ez számomra inkább az „ígéretes” oldalra esett.

Fight or Flight

Nagyjából azonban a fentebb említett, kezdettől fogva vázolt klissék és farvizen evező momentumok voltak azok, amik miatt félre tettem a sorozatot. Őszintén: nem voltam kíváncsi egy szériára, ami girlpowernek hirdeti magát, de csak azt sikerül bebizonyítania, hogy egy lány csak azon az úton juthat előre, amit egy erős férfi előre kitaposott neki, még akkor is, ha szuperképességeknek sincs hiányában.

Hogy ebben egy követ fújunk az alkotókkal, az nagyjából a második részben kiderült. Amilyen trehány volt az első rész, olyan szépen kezdték felépíteni a másodikat, mintegy reflektálva a saját hibáikra is. Ebben a részben ugyanis Cat öntudatlanul belép Supergirl tanácsadójának szerepébe, és egy meglátásával segíti Karát abban, hogyan alapozza meg a város bizalmát Supergirl iránt és nőjön fel az általa vállalt igen nagy feladathoz, ezzel pedig az alkotók megvillantják Cat másik (szerethető) arcát is, és ezzel párhuzamosan a sorozat is nekiáll építkezni az alapanyagából. A harmadik részben pedig azt emelték a középpontba, hogy Supergirl nem lesz Superman függeléke, aki az első nehézségnél rohan az unokatestvéréhez – habár finoman arra is rámutattak, hogy attól viszont nem lesz gyenge Kara sem, ha indokolt esetben nagyon is segítségül hívja Supermant. (Egységben az erő, ugyebár.)

supergirl 10

És így tovább… A sorozat egyes epizódjai, kiváltképp az évad első részében, minden részben kiemeltek egy-egy főtémát, amit körüljártak, és bár ez néha kissé szájbarágósra sikerült, például, mikor egy részben konkrét beszédet tart Cat arról, hogy a nőknek a munkaerőpiacon igenis keményebben kell dolgozniuk, mint egy férfinak és kevesebbet engedhetnek meg maguknak, mint egy férfi, ha ugyanazt a megbecsülést akarják elérni és fenntartani, és még sorolhatnám. Persze tudnám az efféle szájbarágást helyteleníteni, de történetesen a közéletben is nagyon fontos nőjogi kérdéseket érint, és igazából számomra lenyűgöző volt, hogy egy képregénysorozatba abszolút adekvátan és ügyesen beleszövik ezeket a kérdéseket, méghozzá úgy, hogy azzal a karakterek fejlődéséhez és árnyalásához is tonnákat adnak hozzá, így inkább le a kalappal. Azután az ilyen kinyilatkoztatások illetve nyílt témaválasztások az évad második felére kissé kevesebb hangsúlyt kaptak, ahogy a kerettörténet, illetve az egyes szereplők háttértörténete fokozatosan kibomlott és árnyalódott, és már kevesebb idő jutott az ilyen elgondolkodtatóbb vonalnak. Ezt legalább annyira sajnáltam, mint amennyire örültem, hogy kiderülnek a dolgok.

supergirl 8

Egyetlen részt éreztem igazából nagyon fölöslegesnek és bosszantóan erőltetettnek, amikor Supergirlt megfertőzi a vörös kriptonit.

Ami még egy kissé gyengére sikeredett az az, ahogy a szerelmi szálakat kezelték az alkotók. Egyszerűen nem tudtam nem „szükséges rosszként” gondolni rájuk, mivel egyiket sem éreztem természetesen a történetbe illeszkedőnek, egyikről sem éreztem azt, hogy „igen, ez indokolt, hogy szeressék egymást”, inkább egy kis szappanozást éreztem, hogy jobban csússzon a célcsoport torkán. Miközben a sorozat és a karakterek ezen járnak sikamlós terepen…

Összességében azonban meleg szívvel tudom ajánlani bárkinek, aki túl tud lépni a pilot megrázkódtatásán, ami azért számomra is nyolc napon túl gyógyuló volt, illetve bárkinek, aki egy-egy epizód után szívesen mélázik el egy-egy nőjogi kérdésen, amelyek azonban esetenként nem csak nőjogi kérdésként állják meg a helyüket, hanem már-már karriertippként is felfoghatóak, ami, bevallom, számomra is bizarr gondolat, mindazonáltal… igaz.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.