„Ahol szörny van, ott csoda is van.” – Neil Gaiman: Felkavaró tartalom

neil-gaiman-trigger-warning

Nehéz megmondani, milyen műfajú novellákat ír Neil Gaiman. Ő sem próbál meg kategóriát adni nekik: van itt sötét tündérmese, szörnyes horror és sci-fi-féle, sőt, még egy Doctor Who epizód és egy történet, ami az Amerikai istenekhez kapcsolódik. Misztikumból és gyermeki rácsodálkozásból most sem lesz hiány, de happy endet véletlenül se várjatok. A mi csodáink szörnyű csodák.
A borító is figyelmeztet: A nyugalom megzavarására alkalmas történetek következnek. Egy igazi rajongót ez nem riaszt vissza, viszont ha valaki a Felkavaró tartalmat szeretné megismerni elsőként az író munkásságából, legyen óvatos, mert nem mindegyik történettől fogja azt kapni, amire számított. A felhozatal elég vegyes, és Gaiman is utal rá, hogy műfajilag annyira sokszínű, hogy az már a besorolás rovására megy. Ez persze nem baj, ha az olvasó tudja, kivel áll szemben, és így a csapongás időutazás, szörnyek, ír mondabeli alakok, Hófehérke, Sherlock Holmes és a Doktor között nem tűnik öncélúnak. És ha ez a felsorolás zagyvának hat, tényleg az – mégsem túl sok, sem követhetetlen.

A műfajkeveredéseket és a mesealakokat az emberi karakterekkel az a különös atmoszféra tartja egyben, amiben egyszerre van jelen a misztikum és a csoda sötét oldala, valamint a leghétköznapibb valóság és a hozzá tartozó szürke emberek. Ilyen szempontból végletes is Gaiman: vagy hercegekről, királynőkről és időlordról beszél, vagy a másik oldalon kacatárusról a helyi bolhapiacon, szomszéd kislányról vagy nyakkendős hivatalnokról. A furcsa állatszobrokat áruló kacatárusról azonban kiderül, hogy egy időutazó fia, aki ablakkeretek segítségével utazik világok között (A közömbösség rásegítő). A jelentéktelen hivatalnok pedig egy kocsmában meséli el az embereknek, hogy ő egy „feltalálatlanító”, aki a létezésből von ki dolgokat – repülő autót, transzportert, tolmácsgépet –, valahogy úgy, ahogy mi semmisítünk meg szerződéseket (És zokogni, mint Alekszandrosz).

ng-trigger-warning-quote

Visszatérő elem sok novellában az a misztikum is, ami talán a legjobban foglalkoztatja Gaimant: az idő. Nem csak az idő szálai keverednek folyton össze – amit az Óceán az út végén című regényében szövetként ábrázolt, itt pedig a gabalyodó fonal vagy pókháló jelképezi –, hanem az idősíkok és alternatív világok között is többé-kevésbé otthonosan utaznak a szereplők. A legjobb példa erre a Doctor Who-novella, amelyben állatálarcos idegenek csöngetnek be a kertvárosiakhoz, hogy visszautasíthatatlan áron megvegyék a házukat, így foglalva el törvényesen a bolygót. A Doktor pedig megkaparint egy bizonyos „kunkori bizgencset”, amivel vissza tud utazni az idő kezdetére, és végül a két szál zseniális és gyermekien ártatlan (azaz véresen komoly) módon kapcsolódik össze. A naivitás és az ijesztő, önző racionalitás ellenpontot képeznek, hogy újra és újra összecsapjanak.

Hiába nincs semmi történeti vagy műfaji kapocs a novellák között, ez a világ szilárdan megállja a helyét. Nem is egyetlen világról van szó, hanem rengeteg témavariációról, újraírásról és határok figyelmen kívül hagyásáról. Olyan határok átlépésére gondolok itt, mint az ablakkereteken vagy fehér ködökön való átmászás, és a barlangba bújás, amivel a szereplők a fantasztikus és a hétköznapi világ közötti átjárást teremtik meg. De a műfajok, sőt, bizonyos ismert mesék között is átjárást biztosít Gaiman.

tumblr_loe0kaEReL1qlc0voo1_500

El tudjátok képzelni, hogy Hófehérke és Csipkerózsika királyságát egy hegy választja el, Hófehérkéhez pedig elkezd átszivárogni az álomkór, ami megbénítja az országát? Pontosan ez történik Az alvó és az orsó című történetben, csak senki sincs megnevezve (utólag adtam nekik Hófehérke és Csipkerózsika nevet a hasonlóságok miatt). A mese persze nem úgy folytatódik, ahogy várnánk, és nem az a gonosz, sem a megmentő herceg, akire számítanánk. Ez a mese nem egy Disney-sített lánynevelő történet, hanem az eredeti, vérfagyasztó grimm-mesék jogszerű utódja.

Az erősségek mellett viszont meg kell említenem néhány gyengeséget is. Az első, hogy nem mindegyik novella jó. Sőt, nem is mindegyik történet novella – vannak versek is közöttük, az pedig sajnos nem az ő erőssége. A második, hogy sok történet félbehagyott, befejezetlen hatást kelt, miközben 30 oldalas, kiforrott művek veszik körül. A kötet összetétele olyan – és ezt Gaiman nem is titkolja –, mintha a számítógépének „Vázlat” mappájából szedte volna elő a félkész írásokat. Nem is sikerült mindegyiket megfelelően befejezni. Az író mindegyik novellához írt egy rövid történetet, amik a könyv bevezetőjében szerepelnek címenként bontva, és az egyes novellák hátterét vagy a hozzájuk szerzett inspirációt vezetik fel. A rajongóknak ezek csemegék és csalik lehetnek. A novellák pedig olyan morzsák, amelyek kivezetnek a mézeskalácsos boszorkány erdejéből, de nem haza, hanem Neil Gaiman fejébe. Nem baj, már úgyis régóta vágytam oda.

felkavarotartalom02

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.