Paula Hawkins: A lány a vonaton

2179688_5

Októberben kerül a mozikba A lány a vonaton című könyvadaptáció, aminek ritka jóra sikerült a trailere. Borzongató, figyelemfelkeltő, izgalmas, úgy érzem, máris látnom kell. Amikor megtudtam, hogy egy adaptációról van szó, azonnal megszereztem az eredeti kötetet.

Rachel Watson minden reggel felszáll az Ashburyből Londonba tartó vonatra, és utazás közben az egyik közbenső állomás, Witney tökéletes, kertvárosi beépítésű házait és azok lakóit figyeli. Különösen egy bizonyos házat, ahol egy szép, fiatal, boldog, és Rachel fantáziájával kiegészülve minden szempontból hibátlan pár lakik. Egyik reggel azonban valami egészen váratlan hírt olvas az újságban, miszerint „Jessnek” – ahogyan Rachel magában elnevezte az említett fiatal feleséget – a korábbi szombaton nyoma veszett. Hamarosan főszereplőnk is belefolyik a cselekményekbe, mert kiderül, hogy az eltűnés napján látták őt a környéken, ám mindebből semmire nem emlékszik. Miközben próbálja a rendőrséggel küzdve tisztázni ártatlanságát, és az eltűnt nő férjét beavatni egy titokba, amiről egyedül ő tudott, igyekszik emlékeit is visszaszerezni, amiket az alkohol hatása tompított el azon a bizonyos estén.

Az író stílusa már az elején magával ragadott, csak úgy faltam a könyvet, tényleg alig tudtam letenni. A történetet három nő – Rachel, a főszereplő; Anna, Rachel volt férjének új felesége és Megan, az eltűnt személy – szemszögéből ismerhetjük meg, folyamatosan váltogatva köztük, hogy csak lassan bontakozzon ki a cselekmény, és a látszat mögötti igazság. Ahogy haladt előre a történet, egyre feszültebb lettem én is, már annyira tudni akartam mindent, de valahogy ez az izgalom mégsem idegesített –mint néhány ehhez hasonló esetben – inkább csak még kíváncsibbá tett.

A történet legnagyobb erőssége kétségkívül a karakterek kidolgozottsága és jelleme, hiszen az alapsztori lehetne körülbelül minden második könyv a világon: egy eltűnt személy esetének kinyomozása. Az említett karakterjellemek viszont annyira komplexek és izgalmasak, hogy simán elviszik a hátukon az egészet.

Fejezetről fejezetre kezdjük rendesen megismerni a szereplőket, holott pár oldallal korábban meggyőződésünk volt, hogy teljes mértékben értjük őket, és a motivációjukat. Azonban mindig rá tud kontrázni egy újabb információval, ami végül logikussá igazgatja a kesze-kusza szálakat, érzelmeket és cselekedeteket. Egyszer utálunk egy szereplőt, majd az ő elbeszélését olvasva megszeretjük, később megint megutáljuk, és ez így megy tovább.

Ami a történet említett jó tulajdonságain kívül még teljesen levett a lábamról, az a tény, hogy egyszerűen nincs benne „tökéletes szereplő”. Se férfi, se nő, a főszereplő pláne nem, de még a közepesen fontos mellékszereplőkről – akik semennyire nem viszik előre a cselekményt, pusztán kiegészítő szerepük van – is szól néhány eldugott mondatfoszlány, hogy van valami igazán emberi hibájuk. Mindegyikükben megvan pár darab azokból a hétköznapi hülyeségekből, amik zavarnak magunkban vagy ismerőseinkben. Ez teszi olyan valóssá a sztorit, amit amúgy nem nagyon tudunk elképzelni, hogy velünk is megtörténik, habár nem mesebeli hihetetlenségekről van szó.

Összefoglalva: fantasztikus, számomra letehetetlen volt. Végre egy történet, amiben egy félresiklott életű, egyedülálló nőnek nem akörül forog az élete, hogy a végén valaki vegye már feleségül. Szerintem lebilincselő és elgondolkodtató, egyetlen hibája talán, hogy néha elég nyomasztó tud lenni. Ha pedig valakit ez általában zavar, akkor itt nagyon zavarni fog. Ha felkeltettem az érdeklődéseteket, olvassátok el, aztán októberben remélem, találkozunk a moziban! 😉

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.