Büszkeség és előítélet – A Bánk bán-effektus

ghostbusters2

Hadd meséljek el nektek egy kis történetet abból az időből, amikor még csillogó szemű kis gimnazista voltam, aki gyakran füstölgött a magyar irodalom anyag miatt – amit már csak azért is szeretnék megosztani veletek, mert a mese tanulsága manapság bizony egyre többször eszembe jut.

Tizenhét évesen kerültem be a könyvkiadás világába, ami javarészt a mentoromnak köszönhető – ő volt az, aki először mondta az első kiadónak, akinek dolgoztam, hogy próbáljanak ki engem az szárnyai alatt. Mentorom anno egy angol-magyar tanári állást hagyott ott a fordításért, így volt némi rálátása arra, hogy kamasz énem – aki akkor még olyan álmokat dédelgetett, hogy magyar-angol szakra megy az ELTE-n és tanár lesz – min is megy keresztül.

Szóval azért akkoriban elég sokat levelezgettünk, főleg munka ügyben, de azért magándolgok is befigyeltek – így esett már, már nem emlékszem pontosan, hogy milyen felvezetéssel, hogy megírtam neki, hogy mennyire gyűlölöm a Bánk bánt, és hogy mi a francért kell nekünk ezt tanulni.

Válaszára, ha szó szerint nem is, de a mai napig emlékszem: a darab az alapműveltség része, egyszer túl kell rajta esni, amúgy pedig – és itt jön a fontos rész –, ha tényleg magyar szakra készülsz, akkor törődj bele, hogy csomó olyan legjobb esetben is csak középszerű alkotással lesz dolgod, amit nem azért dicsőítünk, mert olyan jó, hanem mert német vagy latin helyett magyarul írták.

ghostbusters

Ez a kis bölcsesség azóta is velem maradt, és újra és újra eszembe jut, mert fájdalmasan igaz nem csak a magyar irodalomra, hanem manapság átvitt értelemben a popkultúra egyre több szegmensére. Vagyis az történik, hogy nem ezért szeretünk, vagy egyes esetekben gyűlölünk valamit, ami, hanem azért, amit jelképez – ami vagy beleillik a mi ideológiánkba, vagy nem –, és eközben elfelejtjük, hogy milyen is az, amiről éppen beszélünk.

Vegyük csak konkrét példának az új Szellemírtókat – amit még mindig nem láttam, úgyhogy a magánvélemény most kimarad. Szóval van ez a film, ami fogott egy franchise-t, amiben eredetileg egy csupa pasi csapat szerepelt, és azt kicserélte egy csupa nőből álló bandára. És ennek eredményeként eddig még senkit sem hallottam arról beszélni, hogy milyen a film, csak arról, hogy nők vannak benne.  Vagyis volt egy tábor, ami már annak a lehetőségétől is teljes mértékben elzárkózott, hogy ez egy nézhető film legyen, mert nők vannak benne, és ez mekkora hülyeség már, ez nem működhet, ez csak a hülye feminácik miatt van így. Meg van az a csapat, aki az egekbe dicséri a filmet, mert nők vannak benne, akik esznek, akik nincsenek szexualizálva, akikről nincsenek kövér-poénok, és akik normális emberekként funkcionálnak (ami megközelítésnek már alapnak kéne lennie 2016 szerény véleményem szerint, de ezt most inkább hagyjuk). Arról viszont nem igen esik szó, hogy milyen is a film – jó a sztori, jó a karakterizáció, a színész játék, a ritmus, az effektek, a poénok? Röviden: egy jó filmről van itt szó? Nem, gyakorlatilag mindenkit csak az érdekel, hogy nők vannak benne, és a többi részlet valahogy elveszik a diskurzus folyamán.

sulu

Hasonló dolog történt a Star Trek – Mindenen túllal is, bár valamivel kisebb mértékben: a premier környékén ugyanis kiderült, hogy innentől kezdve a franchise-ban Sulu (John Cho) kanonikusan meleg. Erre megint két reakció jött: a „bezzeg a meleg propaganda”, meg a „jaj, de jó, melegek az űrben”. És ennek hála úgy egy hétig senki sem beszélt – ismételten – arról, hogy milyen a film, csak arról, hogy van benne egy meleg karakter (akinek az erre utaló jelenetei amúgy kitesznek vagy kerek tíz másodpercet). Számtalan cikk jelent meg arról, hogy Sulu meleg, és hogy ez mennyire progresszív, mennyire harmonikusnak van beállítva a kapcsolata, meg hogy mennyire sértő és felesleges ez az egész – miközben arról valahogy megint elfelejtettek beszélni az emberek, hogy milyen is ez a film (amúgy marha, és egy-két leteltével már erről is szólt a fáma, hál’ Istennek).

De amúgy esküszöm, ez megy most a Star Wars esetében is. Kövezzetek meg, én kerek-perec kimondom: Az ébredő erő nem jó film, mint ahogy Rey (Daisy Ridley) sem jó karakter. Ehhez képest sokan zengenek dicshimnuszt a mozinak, szimplán azért, állítom, mert Star Wars, és bejátszik a nosztalgia-faktor. És Rey-ért is sokan odavannak, mert női karakter egy férfi-dominálta világban. Csakhogy ezektől a dolgoktól egy repetitív, átgondolatlan film nem lesz jó, egy lapos, túlértékelt karakter pedig nem lesz remek példakép a kislányoknak.

rey

Ezzel az egésszel egy dolgot szeretnék mondani: próbáljunk túllépni azon, hogy egy részlet alapján ítélünk meg és alkotunk véleményt egy történetről, és próbáljuk meg az egész képet észrevenni. Legyenek nagyobbak az igényeink – ne elégedjünk meg azzal, hogy a történetben van egy nő, vagy hogy a szereplőgárda diverz. Igenis, követeljünk jó történetet, jó karaktereket, jó tálalást, jó filmeket. Mert mit számít az, ha a mi nyelvünkön írtak valamit, ha vacak a megfogalmazás?

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.