M. R. Carey: Kiéhezettek (2014) – avagy A mindennel megáldott (?) lány

Kezdeném azzal a vallomással, így a harmadik zombi-story, a Kiéhezettek kapcsán, hogy úgy fest, engem nagyon is megfog ez a világ és a benne rejlő alternatívák. Nem, nem a vérfagyasztó horror-vonások, és azok a lehetőségek, amelyek opcionálisan brutális vérfürdővé silányíthatnak egy ilyen történetet, sokkal inkább azok a társadalomkritikai lehetőségek, amelyek benne rejlenek.

A történet szerint ezúttal Anglia egy eldugott katonai és kutatóbázisán járunk, ahol együtt folyik a mindennapi élet és az emberiség megmentésére, a zombi-járvány megszűntetéséért folytatott kutatás. Ezen a bázison él Melanie, akinek élete sok szempontból olyan, mint bármelyik rendes tízévesé. Reggelente iskolába megy, és végig hallgatja a tanórákat, amelyek vagy izgalmasak, vagy sem. Van kedvenc tanára – Miss Jastineau, és vannak osztálytársai is, még legjobb barátja is. Sok más tekintetben azonban Melaine különleges, Melanie ugyanis egy kiéhezett, aki egyik kiemelt alanya az emberiség megmentését célzó kutatásnak. Így aztán számára a hétköznapi dolgok közé tartozik, hogy egy kopár magánzárkában tölti az idejét, amelyet nem a tanórák töltenek ki, egy szúrós szagú vegyszer bűze, hogy fegyvert fognak rá, és úgy őrzik mindaddig, míg abba a tolószékbe szíjazzák, amelyben a tanterembe tolják, és hogy soha senki nem ér hozzá. Nomeg még ezer más apróság, amit egy mai ember gyerekbántalmazásnak titulálna, amelyek ellenére Melanie bámulatosan kedves, egészséges érzelemvilágú, társaival törődő, kötődésre képes kislánnyá fejlődik, akinek gondolatait rendesen kedvenc tanára, már-már pótmamája, Helen Jastineau és mitológiai történetei kötik le. Bár felfigyel gyanús dolgokra, valójában mit sem tud a körülötte zajló kísérletről, mígnem néhány váratlan fordulat fel nem borít mindent és a bázis csekély számú túlélője menekülni nem kényszerül, így kerül magányos útra Melanie, Jastineau, a zöldfülű katonaifjonc, Gallegher, a bázis marcona őrmestere, Parks, és persze a mindenre elszánt, szívtelen kutató, Dr. Caldwell, hogy bizarr kvintettjük megpróbáljon elérni az emberiség egy utolsó menedékébe, Beaconbe.

Azt kell mondjam, a Kiéhezettek egy gyönyörűen megkomponált társadalomkritikai műremek. A szereplők kidolgozottak, különösen a tulajdonképpeni három főszereplő, Melanie, Jastineau és Parks azok, akik árnyaltan és megfontoltan hömpölygő karakterfejlődéssel görgetik az eseményeket a szükséges végkimenetel felé. Bár természetesen a karakterfejlődés színe-java Melanie-ra hárul, aki egyrészt ártatlan szemmel vezet be minket ebbe a világba, másrészt csak apránként szembesül saját kettős természetével, amelyből kifolyólag keresztül megy egy kisebbfajta identitáskrízisen, amely indentitáskrízis, noha Melanie-ban zajlik le, kiterjesztve, mintha a jelen világ jó és rossz oldalának, működésmódjainak küzdelmét, krízisét nézhetnénk végig egy apró testbe zárva. Ezen értelmezői kereten továbbmenvén Parks és Jastineau párosában pedig mintha a világ érzelmes és gyakorlatias változatainak küzdelmét láthatnánk, s mintha az ő fejlődésük épp abból eredne, hogy megtanulják tisztelni egymás képességeit és ezzel együtt – főleg Parks oldaláról –, integrálni egy keveset magukba a másik oldalból.De mellettük, ahogy az elvárható, Dr. Caldwell és Gallegher, jellemükből fakadó tettei is nélkülözhetetlenek az események adott végkimeneteléhez.

A szálak tehát olyan kiszámított precizitással fonódnak össze a történet végére, hogy az olvasó jobban teszi, ha a kezdetek kezdetétől figyelmesen követi az író elejtett megjegyzéseit is, mivel már-már jelentéktelennek tűnő, romantikus megjegyzésekből épül fel a katarktikus végkimenetel, ahogy az egy magára valamit is adó történettől elvárható. A különös szépsége ennek a katartktikus feloldásnak az, hogy egyszerre van antik módon kinyílvánítva és mégis eléggé történetbe ágyazva ahhoz, hogy ne legyen kellemetlenül direkt, de kevésbé elvont olvasóknak is nyilvánvaló legyen.

Ami talán a legnagyobb csalódás számomra ezzel a történettel kapcsolatban, az leginkább a fordítás hibája. Az angol eredeti címe (The Girl with All the Gifts) ugyanis annyival kifejezőbb és annyival beszédesebben a tartalomhoz illeszkedő cím, amit a magyar Kiéhezettek megközelítőleg sem tud visszaadni, noha megértem a váltást, mivel ha átveszik e címet, az magyar olvasói elvárásokhoz mérten iszonyatosan nehézkes lett volna. Így azonban csak egy kb. oké címmel kell beérnünk, ami inkább arra utal, hogy ez egy zombiregény és teljességgel kihagyja azt, hogy ez egy olyan zombiregény, amely mellesleg mitológiai vonatkozásokkal – párhuzammal – megtűzdelt társadalomkritika, amelyet az angol eredeti sokkal inkább sugall.

Zárszóul, bár a Kiéhezettek sem mentes a klisséktől, de ezeket sikerül olyan minimálszinten tartania, ami még bőven az elfogadható határon belül mozog. Cserében viszont sikerül magának a zombi-szimbólumnak az olyan mértékű megújító felhasználásra egy tanulság érdekében, amely bőven érdemessé eszi ezt a művet a mélyebb megismerésre. És bár az ebből készült filmet még nem láttam, úgy hallottam jól adja vissza a könyv cselekményét és fordulatos lezárását.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

1 hozzászólás

  1. Visszajelzés:Te vagy az a macska a dobozban - Kiéhezettek (2016) | Watchaholics

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.