The Last Guardian

Mióta konzolon is játszom, meglehetősen kibővült a látóterem, így  került a markomba a The Last Guardian. A  fejlesztőinek már két jó címet is köszönhetünk, az Icot és a Shadow of the Colossust  és ezúttal is jó munkát végeztek. A világ elvarázsolt, a borítón levő hatalmas szörny pedig elérte, hogy azon gondolkodjak,  miért nincs ilyenem itthon.

A játék elején egy furcsa kisfiú személyében egy barlangban ébredünk fel, ahol nem messze tőlünk egy hatalmas fenevad fekszik, egy trico. Az állatról a sztori szerint legendák szólnak, és  az egyik legveszélyesebb lény ami létezik. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy a srác nem fél tőle, de az első feladat, hogy ennivalót szerezzünk neki, majd kiszabadítsuk. Mindezért ő annyira hálás, hogy mellénk szegődik, miközben próbálnánk hazamenni a falunkba. Arra viszont hamar rá kell ébredni, hogy ez nem is olyan egyszerű, egy idegen világban ébredtünk, ahonnan fogalmunk sincs, hogyan  fogunk kijutni. Innentől veszi kezdetét a kaland, hogy ezt valahogy mégis sikerüljön eszközölni, és ebben új barátunk is segít.

A játék maga eredendően nem tűnne túlzottan bonyolultnak, de azért néha akadnak olyan feladványok, amikre egy órába is beletelik megtalálni az amúgy tök kézenfekvő megoldást. Trico rendszeresen megéhezik – a kissráccal ellentétben – úgyhogy néha nem árt megetetni, különben nem megy tovább. A grafika páratlan, tulajdonképpen a játék első óráit ennek a csodálásával töltöttem, főként, hogy nagyon odafigyeltek a részletekre a készítők. A nagy kedvencem, amikor a bestia a falon kezd vakarózni, de a fülmozgása is kifejezetten cuki. Egyébként játék közben érdemes törődni vele, simogatni és beszélni hozzá, mert akkor könnyebben szót lehet vele érteni.

Az irányítás már kevésbé lenyűgöző, valójában elég kényelmetlen. A mozgások időzítése valahogy olyan szerencsétlenül sikerült, hogy módszeresen lecsúsztam bizonyos tereptárgyakról és néha Trico háta helyett a hasára másztam fel – ő ezt annyira nem értékelte. Viszont borzasztóan vicces, hogy mivel a játékot minél realisztikusabbra szánták, ezért a kissrác elég koordinálatlan mozgásokat produkál – én egy jó tíz percig azzal szórakoztam, hogy milyen idétlenül guggol le, sőt, ha túl sokszor próbálja egymás után, akkor elesik. Vele szemben Trico mozgása egyébként nagyon szép, az ugrásairól valóban egy ragadozó nagymacska jut az ember eszébe. Az egyetlen baj vele, hogy időnként percekbe telik, mire ráveszi magát, hogy megmozduljon – mondjuk én ezt a problémát megoldottam azzal, hogy nézelődtem, mert bőven van mit.

Trco egyébként önmagában is már egy borzasztóan érdekes jelenség. Egy keverék élőlényről beszélünk, amelyet más keverék fajokból alkottak meg. Én azt fedeztem fel, hogy minél többet játszom, annál több állatot ismerek fel benne – még olyanokat is, amik elvileg nem is a részei. Persze, a kedvenc az továbbra is kölyökgepárd-szerű pofija és a hatalmas, lapát fülei. Mivel a mozgásoknál is ügyeltek a realitásra, ezért néha random elkezd vakarózni, vagy nézelődni, egy idő után kedve támad az embernek hazavinni játszópajtásnak a kutyája mellé.

Tulajdonképpen ez a játék, azt hiszem, egy meghatározó pont lesz később is az életemben. Könnyen megszerettem és valahol kicsit olyan érzésem van, mint mikor először olvastam a Harry Pottert – nem szeretném, ha vége lenne. Persze, egyszer muszáj lesz a végére érni, de erre az esetre talán beszerzek egy nagy Trico posztert, vagy valami.

 

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.