Egy álom küszöbén állva – Threshold koncert, 2017.01.07, Ice Rock fesztivál, Wasen im Emmental

Lassan több, mint tizenkét éves koncertre járós karrierem során egyszer sem fordult még elő olyan, hogy külföldre utazzak egyetlen zenekar kedvéért, aminek igazából két oka volt: az egyik, hogy 2015 nyaráig nem volt saját keresetem, mások pénzén meg önzőség lett volna ilyesmit bevállalni; a másik pedig, hogy nem is lett volna szükségem rá, hiszen majdnem mindegyik kedvenc bandám sűrűn látogat el Magyarországra. Talán a brit Threshold ez alól az egyetlen kivétel – a Richard West-Karl Groom páros által vezetett, progresszív metált játszó formáció sajnos nem tartozik a legismertebb csapatok közé, és leginkább csak Nyugat-Európát érintik turnéjaikon. Mivel a banda az utóbbi másfél évben nagyon belopta magát a szívembe egyszerre fülbemászó és technikás dalaikkal, valamint szerény személyemhez közel álló szövegeikkel, elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, nekem látnom kell őket. Magyarországhoz legközelebb német, valamint svájci helyszínek voltak, és a választásom végül egy svájci kisvárosi rockfesztiválra, az Ice Rockra esett. Abszolút nem bántam meg, hogy több mint tízórás utazásra adtam a fejem egy számomra teljesen ismeretlen országban, melynek a nyelvét csak ímmel-ámmal beszélem (ugyanis a svájci német sokkal nehezebbnek bizonyult, mint amire számítottam), mert egy örök életre szóló élményt kaptam – egy nagyobb gondok nélkül lezajló utat, egy hétvégényi aktív pihenést, meseszép tájat, kedves, segítőkész helyieket és nem utolsósorban egy fenomenális koncertet.

A háromnapos esemény már csütörtökön kezdetét vette, én csak pénteken érkeztem Svájcba, és szombaton csatlakoztam a forgataghoz. Kifejezetten a Thresholdra voltam kíváncsi, viszont azért egy hosszú séta és egy kisebb bevásárlótúra után (mivel Svájcból nem lehet csak úgy, csoki nélkül hazatérni), olyan este hét óra tájékán kimentem a helyszínre. Közvetlenül a hotel mellől ingyenes shuttlebusz vitt ki Wasenbe, ahol egy étterem mellett felállított, fűtött sátorban volt a rendezvény. Mire odaértem, épp a britek előtt játszó, német Almanac zenekar tagjai hangoltak, és rövidesen meg is kezdték fellépésüket. A banda már akkor felkeltette az érdeklődésemet, amikor három énekessel álltak színpadra, és végig egyedi és kellemes zenét játszottak, amiben a szimfonikus, a power és a progresszív metál stílusjegyei keveredtek. Ami kicsit zavart, hogy a női énekest csak akkor lehetett kihallani, amikor egyedül játszott – nem tudom eldönteni, hogy ez technikai malőr volt, vagy csak rossz helyen álltam, mert utólag belehallgatva a stúdiófelvételekbe Jeannette Marchewka hangja azért erőteljesebbnek tűnik annál, hogy a többiek csak úgy elnyomják. Mindezek ellenére azonban rendkívül élvezhetően játszott Victor Smolski csapata, és ezáltal hamar eltelt az idő, míg a Thresholdra vártunk.

Almanacék fél tízkor abbahagyták a zenélést, és pár perccel később fel is bukkantak a britek a színpadon, ám először csak kipakolni és behangolni a hangszereket – ilyet sem sűrűn látni, hogy egy banda tagjai saját maguk szerelnek fel, hiszen a legtöbb esetben ez a technikusok feladata. Amint elkészültek, az énekes, Damian Wilson elvegyült a tömegben és váltott pár rövid szót a közönséggel (köztük velem is), majd visszatért a színpadra és pontban este tíz órakor kezdetét is vette a koncert.

Egy rövid intrót követően csendült fel a Slipstream zúzós fő riffje, aminél kevesebb jobb nyitódalt tudnék elképzelni. Másodikként a For The Journey album egyik promószáma, a Turned To Dust jött, amit a The Art Of Reason követett – úgy látszik, imáim meghallgatásra kerültek, ugyanis nagyon reménykedtem benne, hogy ezt a számot el fogják játszani. A Hypothetical lemez sem maradt ki a szórásból, rögtön két olyan dal is belekerült a repertóárba, amire jót lehet tombolni, először az Oceanbound, majd a Long Way Home személyében. Az első lassú pihenő ezek után következett; a lírai Lost In Your Memory kellemes felüdülést hozott, ami során gyorsan előkerültek az öngyújtók is. A buli azonban egy percre sem ült le, hiszen jött a Pressure a maga sodró tempójával, eszméletlen szólópárbajával és rendkívül jól énekelhető refrénjével. Az első, igazán libabőrt produkáló momentumot a The Box kezdő taktusai hozták el, a csaknem tizenkét perces eposz élőben is fantasztikusan szólt. A Pete Morten ritmusgitáros által írt Coda volt a következő a sorban, ami a maga különleges, kissé fura hangzásvilágával nagyot ütött, ahogyan a Pilot In The Sky Of Dreams is, aminek során Damian Wilson megcsillogtatta nem csak gyönyörű hangját, hanem briliáns showmani képességeit is, és egy darabig a bár mellett elhelyezett, forró vízzel teli mini medencéből énekelt, majd a küzdőtér közepén elhelyezett oszlop lábánál fejezte be a dalt. A műsort hivatalosan a Mission Profile brutális gitártémái zárták, ám a visszataps után a banda még személyes kedvencemmel, az Ashes-zel is megörvendeztette a publikumot. A számlistán – amiből egy példányt a billentyűs, Richard West nyújtott át nekem a koncert végén – eredetileg szerepelt még a Watchtower On The Moon is, ám idő hiányában ez a szám kimaradt.

Thresholdék azonban panaszra egyáltalán nem adtak okot. Sok banda sajnos gyakran félvállról veszi a fesztivál fellépéseket, ám szerencsére ők nem így tették. A srácok abszolút felszabadultnak tűntek, még a hideg ellenére is látszólag élvezték a bulit, és nem utolsósorban pazarul játszottak. Menjünk is sorba a tagokon: Johanne James, magassága miatt alig látszik ki a szerelése mögül, ám annál jobban püföli a dobokat – annyi erő és energia van a játékában, hogy lerepül az ember haja tőle. A billentyűs Richard West és a basszusgitáros Steve Anderson csendben megbújtak a háttérben, ám remekül hozták a saját témáikat, az előbbi pedig a háttérvokálozásból is alaposan kivette a részét. A két gitáros, a táncoló Pete Morten és a legaranyosabb fejeket vágó Karl Groom is csak dicséretet érdemel – egyszerűen varázslatos volt hallani a kedvenc szólóimat tőlük. Végül pedig essék pár szó Damian Wilsonról is, aki egy hihetetlen ember: az egy dolog, hogy kiválóan énekelt, és nagyon jól kommunikált velünk, de a Long Way Home alatt még stagedivingolt is (vagyis szó szerint beugrott a színpadról a közönségbe, mi pedig készségesen megtartottuk és adtuk tovább), valamint, ahogyan már korábban is említettem, bemászott a forróvizes kádba és onnan énekelt. Ha ez még nem lett volna elég, a koncert után szinte azonnal kijött haverkodni a rajongókkal, nekem is volt szerencsém egy kellemes órát elcsacsogni és fényképezkedni vele – ilyen közvetlen és alázatos zenészből kérünk még többet!

Nem kedvelem annyira a fesztiválokat, hiszen sok az ember, nagy a kosz, az előadók pedig általában alig játszanak egy óránál többet, ám szerencsére az Ice Rock esetében ez nem így volt – maga az esemény és a helyszín is nagyon kulturált és jól felszerelt volt, Thresholdék pedig, főzenekar lévén, másfélórás műsoridőt kaptak, amit az utolsó másodpercig ki is használtak. Ezért a felejthetetlen élményért mindenképpen megérte eljönni a világ végére, és ha időm és költségvetésem engedi, újra megtenném, amint lehetőség nyílik rá.

  1. Slipstream

  2. Turned To Dust

  3. The Art Of Reason

  4. Oceanbound

  5. Long Way Home

  6. Lost In Your Memory

  7. Pressure

  8. The Box

  9. Coda

  10. Pilot In The Sky Of Dreams

  11. Mission Profile

encore –

  1. Ashes

 

Képek: neckbreaker.de

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.