Lady W botrányos élete (2015)

Érdekes történelmi társadalomkritika, ami végtelen unalomba fordul.

Az ezerhétszázas évek vége felé Lady Seymour Fleming (Natalie Dormer), a gyönyörű angol örökösnő hozzámegy Sir Richard Worsleyhez (Shaun Evans) – és ezzel, a kor törvényeinek megfelelően, mind ő, mind vagyona a férfi birtokába kerül. Házasságuk a kezdetekben harmonikus – miután Seymour bármit hajlandó megtenni, hogy imádott férje kedvében járjon –, kapcsolatuk, főleg Sir Richard fétisei nyomán, hamar megromlik. Ennek eredményeként hat évvel a frigy megkötése után Seymour megszökik szeretőjével, George Bisset kapitánnyal (Aneurin Barnard), ám ahogy megpróbálja magához csempészni csecsemő kislányát, Sir Richard tetten éri a párt, majd pedig beperli Bissetet, amiért az kárt tett a tulajdonában – vagyis a feleségében.

Kezdetben nagyon izgatott ez a film, kicsit azért, mert bírom Natalie Dormert, de legfőképpen azért, mert valós eseményeken alapul, és egy olyan nő történetét meséli el, aki a tizennyolcadik században ellen ment minden társadalmi normának, és követelte, hogy emberként bánjanak vele. Szóval az alapsztori még érdekelt is, csak kár, hogy a kivitelezés valami borzalmas.

Bár a film erősen indul, már nagyon hamar belekeveredik saját magába – ez leginkább annak köszönhető, hogy folyamatosan ugrándozik az idősíkok közt: először látjuk a tárgyalás utójátékát, majd azt, ahogy Seymour megszökik Bisettel, majd visszaugrunk hat évet oda, amikor megismerkedett a férjével. És ez így megy az egész film alatt – amivel még nem is lenne semmi baj, ah el lehetne különíteni, hogy melyik jelenet éppen melyik idősíkon játszódik, csakhogy az alkotók ehhez semmilyen verbális vagy vizuális jelet nem adnak. Jó, az elején van pár felirat (1782, 1781, hat évvel korábban), de utána még csak annyi segítség sincs, hogy ki milyen ruhát visel – Sir Richard lazán hordja ugyanazt a felöltőt 1776 mint 1781.

És minden rettenetesen unalmas – szinte alig van kiugró jelenet, viszont hosszan megy az adok-kapok arról, ráadásul hírnökökkel, hogy ebből most tárgyalás lesz, hogy Seymour menjen haza, stb. Ráadásul baromira nem számít, hogy milyen bravúrosan oldotta meg Lady W, hogy szeretőjének ne kelljen hatalmas kártérítést fizetnie, mert mire odáig eljutunk a filmben, az ember agya már annyira belassul, hogy szinte fel sem fogja, mi történik. Értékelni meg pláne nem tudja.

Mindezeken a színészi játék sem segít: bár Natalie Dormer egy-két helyen tud brillírozni (van két kifakadása a film vége felé, egyszer Sir Richard, egyszer Bisset ellenében), leginkább csak sóhajtozik és suttog, Aneurin Barnard George Bissetje gyakorlatilag csak van – alig több biodíszletnél, viszont Sir Richard legalább elég undorító ahhoz, hogy utálni lehessen.

És szomorú, hogy ilyen vacak a kivitelezés, mert amúgy az üzenet megfontolandó lenne: Lady W csak a boldogságot keresi, és ezért aktívan tesz – miután a férje semmibe veszi –, ám közben a társadalom egyszer sem áll meg, még egy pillanatra sem, hogy emberként gondoljon rá. Ő mindig csak egy tulajdontárgy, akinek engedelmeskednie kell az urának, és akinek a sorsáról férfiak döntenek. Ilyen szempontból Seymour Fleming – aki amúgy évekkel később újra felvette lánykori nevét, és akinek második férje az ő nevét vette fel házasságuk után – igazi feminista példakép egy olyan korból, amikor még senkiben nem fogalmazódott meg a gondolat, hogy a nő is ember. Csak kár, hogy ilyen vacak filmben mutatták be az életét.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.