Végy egy nagy levegőt! – Légszomj (2015)

Amíg a The Walking Dead nem tér vissza, addig hajlamos vagyok a szereplők filmjeit bedarálni, amolyan pótlék címen. A Légszomjnál is pont ez a helyzet, mivel az egyik főszereplő Norman Reedus (a másik pedig Djimon Hounsou), ráadásul egy érdekes témát felvető sci-fi thriller.

A bolygó lakhatatlanná vált egy támadássorozat után, ami egyszerre volt nukleáris és biológiai, a felszíni levegő belélegezhetetlen, a talaj és vele együtt minden mérgezett. Az emberiség megmaradt tagjait egy földalatti bunkerban szállásolták el hibernálva, reménykedve, hogy mikor százötven év múlva kitisztult a felszín, visszatérhetnek és egy jobb világot fognak teremteni. Azonban a hibernáló eszközökhöz felügyelet kell, így két gondnok, Bauer (Norman Reedus) és Cartwright (Djimon Hounsou) vigyázza a többiek álmát. Ám őket is kötik bizonyos szabályok, mint például csak nagy ritkán ébredhetnek fel saját hibernációjukból, hogy akkor a nekik kiszabott idő- és persze levegő keretet betartva végezzék munkájukat: bejelentkezés a többi hibernációs központnál, a sztázis ellenőrzés, alap karbantartások és ehhez hasonlók. Cartwright hibernálója azonban elromlik, és a két férfinak meg kell küzdenie a saját idejével, a fogyó levegővel, saját elméjük játszadozásával és az emberiség jövőjének végső súlyával!

A film alapfelvetése már kissé unalmasnak hat: az emberiség elpusztítja önmagát – döbbenet! – a Légszomj viszont a kivitelezésben alkot kimagaslót. Mivel kétszereplős darab, ezért a kettejük játéka az, ami igazán erőssé teszi a történetet. A néző lassan ismerkedik meg a szereplőkkel, miközben maga sem tudja, hogy valójában miért vannak itt – nekem például rengeteg elmélet futott át az agyamon a kísérlettől kezdve az űrhajókig bezárólag minden. De ahogy egyre nagyobb betekintést kapunk a széthullott világba, úgy ismerjük meg a főszereplők önnön múltjának szeletét és tragédiáját is egyúttal, amire persze a túlélési ösztön komoly árnyékot tesz.

Cartwright saját hallucinációval is küzd, amivel végig fenntartja a nézőben a kétkedést, hogy vajon tényleg ismeri őt vagy csupán szőtt magának egy kitalált múltat, amivel kvázi életben tartja önmagát. És bár nem mély a barátság a két férfi között, azért az elmúlt időszak, illetve az egymásra utaltság kialakított bennük egyfajta bajtársiasságot, ami az egyre durvább nyomás és légszomj hatására kezd darabjaira hullani.

A film lezárása viszont kissé klisésre sikerült, és valójában a történet tetőpontja sem ott van, ahova a készítők szánták, mintha a végén annyira belemerültek volna önnön munkájukba, hogy elfelejtették belevinni a korábban olyan jól alkalmazott feszültséget és kétkedést. Mindezeket összevetve a Légszomj egy remek film, minden sci-fi rajongónak érdemes legalább egyszer megnéznie, mert bár nem látjuk a levegőt és el sem tudjuk képzelni milyen lehet, ha ebből csak megadott mennyiséget lehet elhasználni, de a film során kapunk némi fogalmat arról, hogy mennyire nélkülözhetetlen ez az életben maradáshoz – ahogy persze az is, hogy legyen miért túlélni!

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.