Dacre Stoker: Drakula, az élőhalott

„A múlt olyan, mint a börtön, amelyből egyetlen fogoly sem szökhet meg.”

 

Én kis naiv azt hittem, hogy ami úgy kezdődik, hogy Drakula, az nem lehet rossz. Hát most kiderült, hogy tévedtem, méghozzá nem is kicsit.

Huszonöt év telt el a Drakula befejezése óta, amikor hőseink végleg leszámoltak az ördögi vámpírral. A társaság azóta szétszéledt, kapcsolatuk megromlott és egyikük élete sem nevezhető boldognak. Londonban azonban ismét furcsa dolgok történnek: sötét sikátorok mélyén elkövetett kegyetlen gyilkosságok, egy tehetséges, Basarab nevű román színész hirtelen megjelenése – aki mintha a vesékbe látna -, és egy titokzatos, férfiruhába öltözött asszony felbukkanása, akit valami különös hidegség övez. Eközben a Lyceum színházban maga Bram Stoker felügyelete alatt zajlanak a Drakula regény színpadi átdolgozásának próbái. Drakula hajdani, immár idősödő ellenfelei kénytelenek ismét összefogni, hogy még egyszer harcba szálljanak a gonosz ellen.

Én komolyan nagy reményekkel kezdtem bele ebbe a regénybe, és egy ideig példásan toleráns hangulatban voltam. Csak aztán sorra követték egymást a változatos, bődületesen nagy hülyeségek, és már ott tartottam, hogy a legszívesebben bevágtam volna a sarokba szerencsétlen könyvet.

Kezdjük a címmel, aminek eleve nincs sok értelme, ugyanis sokkal inkább Báthory Erzsébet a főgonosz, mint Drakula. Jobb is lett volna, ha csak ő van… habár még úgy is rossz lett volna. (Később még kitérek rá, hogy miért.)

A stílusa teljesen rendben van, nincsenek különösebb szóvirágok, de semmi kirívóan rossz sem. Sajnos ez már nem mondható el a zagyva cselekményről és a karakterekről.

A legnagyobb probléma magával az íróval van. Hiába magyarázza Dacre Stoker hosszasan az utószóban, hogy méltó akar lenni Bram emlékéhez, és majd ő helyreállítja Drakula régi dicsőségét, meg mantrázza végtelenül, hogy a csúnya gonosz Hollywood tönkretette az eredeti, misztikus vámpír alakját, engem nem hatott meg. Igen, néhány film tényleg mostohán bánt kedvenc vérszívómmal, de ez mind semmi ahhoz, ahogy ez az ember kizsigerelte. Állítom, hogy a legrémesebb, leggagyibb film sem gyalázta meg így soha az alakját. Egyszerűen nevetséges, ahogy beleerőltette az érzelgős szálat a történetbe, teljesen átírva ezzel az eredeti sztorit. Én is szeretem a Coppola-féle film szerelmetes vonulatát, de az csak egy feldolgozás. Dacre Stoker meg azt akarja bebeszélni az olvasóinak, hogy Mina a könyvben is szerette Drakulát, aki mellesleg végig jó volt, és csak meg akarta menteni a világot, sőt, ő egy igazi isteni igazságszolgáltató hős, aki csak olyanokat öl meg, akik megérdemlik. Hahó, és a karóba húzással mi van? És mi a szöszt szívott ez az ember, amikor gyakorlatilag Edward Cullent csinált Drakulából? Pedig Edwardból egy is bőven elég, sőt. Komolyan mondom, csak néztem, hogy most mi a fene van.

Vicces volt, hogy Mina hirtelen felszínre törő romantikus érzelmeit is úgy magyraázza meg, hogy az eredeti regényben hazudott a többieknek. Milyen kár, hogy ő is írt naplót… vagy talán magának is hazudott? Ha az ember lánya már a saját naplójának is hazudozik, akkor nem ártana elbeszélgetnie egy dr. Sewarddal.

És ha már itt tartunk, Seward, Arthur Holmwood és Jonathan karaktere is teljesen kifordult önmagából, nem is emlékeztetnek eredeti valójukra. Van Helsingről nem is bezsélve, szegénykém teljesen megkattant vénségére. És olyan előnytelen fényben tündökölt, mintha régen végig ő lett volna a csúnya gonosz bácsi. Quincey, Mina fia is meglehetősen ostoba, de róla legalább nem volt előzetes képem, szóval így könnyebb volt elviselnem.

A könyv koporsójába mégis az utolsó fordulat verte be a szöget. Nem akarom lelőni a poént, ezért csak annyit árulok el, hogy a filmtörténet egyik nagy, klasszikus mondata hangzik el Drakula szájából, amikor találkozik Mina fiával. Komolyan mondom, az elejétől fogva azon röhögtem magamban, hogy már csak ez hiányzik, erre tessék, megtörtént, kimondták, én meg majdnem felnyerítettem kínomban. Ennél olcsóbb fordulatot el sem tudtam volna képzelni.

Ha pedig nem lenne elég a rengeteg erőltetett csavar és az, hogy mindenki folyamatosan vámpír lett/meghalt/mégsem halt meg/de jaj, mégis, akkor van egy jó hírem: csavar még egyet az egészen. A feleslegesen és zavaróan szerepeltetett Bram Stoker mellett még Hasfelmetsző Jacket és a Titanicot is beleerőlteti a sztoriba.

Szóval ez egy rémes könyv. Én úgy érzem, hogy Dacre Stoker csak meg akarta lovagolni az őse sikerét, de a nagy világmegváltás és méltó emlék állítása helyett apró darabokra cincálta az eredeti művet. És még azt is rosszul, mert borzasztó kiszámítható az egész. Én inkább megmaradok az igazi Drakulánál, ezt az izét meg úgy, ahogy van, elfelejtem.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.