Miért kell félni a madaraktól? – Hellboy 2: Az Aranyhadsereg

Kevés az a filmes hős, akit minden rossz tulajdonságával együtt is csak imádni lehet, és Piros (aka. Hellboy) pont ezen kevés kivételek egyike. A rosszból jóvá vált és a földön felnőtt démonfióka kalandjai azonban nem értek véget az első filmmel. 2008-ban ugyanis kijött a kettes számú kalamajka, ami az Aranyhadsereg névre hallgat.

A történet fő koncepcióját nagyjából öt percben belül hallani fogjuk Trevor Bruttenholmtól (John Hurt), aki alvásidő előtt elmeséli a fiatal Hellboynak az Aranyhadsereg történetét: a harc emberek és mágikus lények között katasztrófális eredménnyel zárult volna az utóbbiak részéről, de goblinok képesek voltak megalkotni egy legyőzhetetlen sereget, amivel képesek voltak békét kieszközölni az akkor már megriadt emberekből. A király bízott az emberek ígéretében, ahogyan lánya Nuala (Anna Walton) is, ám a herceg Nuada (Luke Goss) már nem volt ennyire pozitív, és önkéntes számüzetésbe vonult,  hogy aztán a modern kor csatornáiban láthassuk lándzsagyakorlatot bemutatni, majd emberekre támadni különféle lényekkel. Ez persze szemet szúr a titkos közegeknek és ki is küldik a probléma megoldására Hellboyt, akinek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy mágikus lényeket páholjon el.

Kevés az a rendező, aki képes megtalálni a vékony középutat a humor, a dráma és az információk megfelelő adagolásában, de Toro képes volt rá, hogy kihozza a legjobbat a második filmből is. A szereplők egyszerűen frenetikusak, és hogy mennyire szinkronban vannak egymással, azt remekül adják vissza a köztük lezajló párbeszédek legyen szó Piros vagy Liz (Selma Blair) magánéleti problémáiról vagy Nuada és Nuala közti jellembéli eltérésekről. És – ha szabad ezt mondanom – Nuada karaktere egy kicsit háttérbe szorítja Pirost (szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt). A legtöbb filmes gonosszal ellentétben Nuada nem ösztönösen gonosz, hanem a múlt tapasztalata és bizalmatlansága sodorta arra az útra, amin elindult. Ennek ellenére még képes törődni a népével és a családjával is (már amikor), ellentétben mondjuk az első film gonoszául szolgáló Rasputinnal.

A film két romantikus szála is egyszerre aranyos és nagyon mai: az egyik oldalon ott van a “héjanász az avaron” típust képviselő Liz és Piros, ahol a legtöbb bajt az okozza, hogy kedvenc rákvörös úriemberünk nem hajlandó kilépni a magányos legényvilágból, tüzes barátnőjének meg ebből elege van, szeretné, ha párja megkomolyodna – több okból is. A másik vonalon ott van a sokkal Rómeó és Júlia vonulatot képviselő Abe (Doug Jones) és Nuala, ahol kedvenc kék lényünk próbál a nő hős lovagja lenni, de csak annyit ér el, hogy egy gigászi szörny rongybabája lesz.

Őszintén szólva, én nem láttam semmi olyat az Aranyhadseregben, mai miatt gyűlölni lehetne ezt a filmet, és hála az égnek sokan ezen egy véleményen vannak velem.  A történet picit elcsépelt, de stílusos, a színészi játék elsőosztályú, akárcsak a smink és az effektek, a poénos lezárásért meg külön taps jár. A film után azonban még egy kérdés felmerül bennem: miért félnek a goblinok a madaraktól?

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.