13 okom volt… amiről beszélni kell

Jay Asher 2007-es regénye, a Thirteen Reasons Why (13 okom volt…) az elmúlt tíz évben nagy sikereket könyvelhetett el, többek közt a New York Times best-seller listáját is vezette. Nem véletlen, hogy a Netflix is meglátta a sztoriban a potenciált, és a tizedik évfordulóhoz közeledve (nem túl meglepő módon) 13 részes minisorozatot készítettek belőle. A könyv és a sorozat népszerűségének titka, hogy rendkívül erős és egyedi módon dolgoz fel egy rendkívül erős, de sajnos cseppet sem egyedi történetet.

A történet főszereplője és narrátora Hannah Baker (Katherine Langford), egy középiskolás lány, aki öngyilkosságot követ el, de előtte még kazettákra rögzítve fejti ki, miért döntött úgy, hogy véget vet az életének. Összesen 7 magnókazetta 13 oldalán át sorolja a 13 okot (és tucatnyi embert, illetve tetteiket), ami ide vezetett. Halála után a kazettákat egy ismerőse juttatja el az érintetteknek abban a sorrendben, ahogy azok megjelennek az okok sorában. Így jut el a kazettacsomag végül a történet másik főszereplőjéhez, Clay Jensenhez (Dylan Minnette), akinek a szemszögén át bontakozik ki a teljes kép az elmúlt hónapok eseményeiről.

A történet már-már banális, és éppen ezért nagyon ijesztő is. Hannah személyében megismerhetünk egy kicsit zárkózott és érzékeny, de alapvetően pozitív, vidám és jó humorral megáldott, csinos és okos tinilányt, aki újonnan érkezik a kisvárosba. Mindössze egy barátnője van az új helyen, de ő is hamarosan elköltözik.  Innentől Hannah-nak egyedül kell szembenéznie az átlagos tinik mindennapi problémáival: az anyagi gondokkal küzdő szülők, a beilleszkedés nehézségei, a kanos felsős srácok, akik szeretnek nagyot mondani és trófeákkal dicsekedni, és a közösség ítélkezése. Aki azonban ez alapján azt szűri le, hogy Hannah csak egy hisztis tini, aki túlreagálta a vele történteket, és sértődöttségében felvágta az ereit, az nem figyelt eléggé.

A sztoriban először lassan (sőt, olykor kimondottan nyögvenyelősen), később egyre gyorsabb tempóban haladunk lépésről lépésre az úton, ami megmutatja, hogyan képes egy kamaszlány lelkileg annyira összetörni és fokozatosan elveszíteni minden reményt, hogy végül eldobja magától az életét.

Az okok eleinte nem számottevőek, külön-külön nézve tulajdonképp mindegyik csak egy-egy olyan kellemetlen esemény, amivel azért egy egészséges pszichéjű embernek meg kell tudnia birkózni. Csalódások, pletykák, hazugságok terjesztése, a pozitív visszacsatolások hiánya: mind hétköznapi, a való életben sűrűn előforduló probléma. És épp itt a lényeg: ezek a gondok igenis léteznek, igenis átéli szinte minden középiskolás és felnőtt egyaránt. Minden nő megtapasztalta már a saját bőrén, milyen az, ha a háta mögött szaftos pletykákat terjesztenek róla, ha lekurvázzák, milyen az, ha egy srác a pletykákra alapozva csak a könnyű szex reményében hívja randira. Azt is mind megtapasztaljuk, milyen érzés elveszíteni egy barátot, csalódni másokban, és a fiatalok között az is sokszor fordul elő, hogy a barátság két lány között pont egy fiú miatt romlik meg, a másikban konkurenciát látva.

Ezek ugyan fájdalmas velejárói az életnek, de külön-külön fel lehet őket dolgozni. Viszont ha nagyobb tételben és gyors egymásutánban érkeznek, és mindeközben nincs megfelelő ellensúlyozó tényező, sikerélmény és támogatás, akkor egy idő után megtörik az embert, aki így már sokkal sebezhetőbbé válik, amikor az esetleges nagyobb problémák kezelésére kellene, hogy sor kerüljön.

Amire itt sor is kerül, egészen pontosan a kilencedik résztől, ugyanis innentől erősen felpörögnek az események, és jön egymás után több olyan történet is, ami már túlmutat a hétköznapok kisebb gondjain, viszont sajnos nagyon is megvan az esélye annak, hogy előforduljanak. Elsőként jön a bűntudat, amit afelett érez, hogy tehetetlenül kell végignéznie a barátnője, Jessica (Alisha Boe) bántalmazását, és később sem tesz semmit az ügyben. Majd ismét a bűntudat, hogy egy ártatlan fiatal amiatt veszíti el az életét, mert ő elmulasztott megtenni valamit. Aztán harmadszor is a bűntudat, ami amiatt emészti, hogy az ő hibájából kerül az egyébként is anyagi gondokkal küszködő családja még nagyobb pénzügyi slamasztikába. Ezek már a korábbiaknál jóval erősebb érzelmi terhet jelentenek, de még mindig feldolgozhatóak lennének megfelelő körülmények között. Azonban Hannah esetében nincs védőháló. A szüleit kímélni akarja a terhektől, nincsenek barátai, akiknek kiöntheti a lelkét, nincs senki, akiben meg tudna bízni, mert ahányszor megtette, mindig átverték vagy kihasználták. A korábbi kisebb sebek sorozata arra a következtetésre juttatta, hogy senkire sem támaszkodhat, így mire erre a pontra jutunk, már teljesen elmagányosodott, felesleges tehernek érzi magát.

Spolier kezdete

Ebben az állapotban már csak egy lépésnyire van a szakadéktól, amibe aztán végül a nemi erőszak löki bele. Ezen a ponton nagyon fontos megérteni, hogy nem az erőszak puszta ténye juttatja el Hannah-t abba az érzelmi állapotba, amiben a halál mellett dönt. Sokkal inkább önmaga hibáztatása és a saját döntései miatt érzett bűntudat, valamint a kitaszítottság érzete az ok.

Spoiler vége

És – ezt nem lehet eléggé hangsúlyozni – ezek az önmagukban apró, de a lelket fokozatosan felőrlő problémák a mi hétköznapjainkban, a mi iskoláinkban és a közösségi portálokon is jelen vannak. Ez a történet remek példája annak, hogy még csak nem is kell csúnyának, kövérnek, butának, furának vagy épp melegnek lenni ahhoz, hogy fizikai vagy érzelmi bántalmazás, zaklatás vagy piszkálódások áldozatai legyünk.


A 13 okom volt egy olyan társadalmi problémát feszeget, amiről nagyon fontos beszélni, mert egyre több amerikai és európai családot érint, és a társadalmi-jogi rendszerünk jelenleg nem alkalmas a kezelésére. Hannah végső, tizenharmadik oka maga a tehetetlen felnőtt társadalom: hiába fordul az őt ért nemi erőszak miatt az iskolai tanácsadóhoz, Mr. Porterhez (Derek Luke), az lebeszéli a feljelentésről, és azt javasolja neki, inkább bírja ki, míg bántalmazója, a mindenki által körülrajongott csapatkapitány, a gimi dicsősége, Bryce (Justin Prentice) elmegy az iskolából, hisz már úgyis végzős, csak pár hónapig lesz itt. Kettejük kommunikációja az iskolapéldája annak, hogyan kezelik a hivatalos szervek a nemi erőszakot. Vastagon megjelenik az áldozathibáztatás, az eltusolás, a lebeszélés a feljelentésről, erős szerepet játszik a másik fél értéke (ne tegyünk tönkre valakit, aki ekkora presztízst szerzett a közösségünknek), és az elkövető hatalma is (ahogy már megszoktuk, a gazdag szülők elkényeztetett gyerekei könnyebben úsznak meg bármit).

Hannah végül magányosan, segítség nélkül, a felnőttek által magára hagyottan végzi, az egész társadalomban csalódva dönt a halál mellett. És bár a történetnek van egy – sajnos nem életszerű, de a tanmesékhez illően igazságos- lezárása, amiben a titkok és bűnök végül nyilvánosságra kerülnek, bizonyítékkal együtt, így a bűnösök vélhetően elnyerik méltó büntetésüket, mégsem szabad elfelejteni: Hannah ettől nem fog feltámadni.


A Netflix ezúttal egy nagyon erős, és sokakat érintő témához nyúlt, és majdnem sikerült is jól feldolgoznia azt. Az alapsztori jól felépített, a kazetták ötlete ütős (persze mindez a könyv érdeme), a színészek – fiatal koruk ellenére- nagyon jól oldották meg a feladatukat, a Hannah szüleit alakító Kate Walsh és Brian d’Arcy James tökéletesek, a képi világ hibátlan, a zenei válogatásért felelősnek pedig jár a keksz, a zenei betétek egyszerűen zseniálisak.

Hogy akkor miért csak majdnem jó? Mert a rendezők és forgatókönyvírók némely ponton mintha nem tudták volna, mihez kezdjenek a kezükbe adott nyers gyémánttal, és ékkő helyett üveglappá csiszolták. Az első rész dinamikája és hangulatkeltése után a sorozat leül, és egészen a kilencedik részig ülve is marad. Hiába pörög utána fel, és a 13 részes sorozat utolsó 6 része hiába lesz ismét megfelelő ütemű, érzelmileg is berántó és hatásos, ez sem tudja elfeledtetni velem, hogy előtte a hatodik-hetedik rész magasságában már néhol egyenesen kívántam Hannah halálát. Az első pár részben még van egy jófej, humoros és okos lány, akit tudunk kedvelni. Az utolsó részekben van egy széttört lélek, akit meg tudunk érteni, érezzük a szenvedését. De a kettő között, a harmadik epizódtól a nyolcadikig valahogy sikerült az alkotóknak úgy beállítani a főszereplőt, hogy sajnálat helyett csak unalommal vegyes ellenszenvet tud kiváltani a nézőből. És ez azért veszélyes, mert könnyen az egész téma banalizálását okozhatja, minden hasonló helyzetben lévő fiatalra ráhúzva a „hisztis liba” jelzőt.

Ezen a ponton közel jártam hozzá, hogy – belefáradva az ’Úristen, ellopták a dicsérő cetlijeimet’ típusú problémákba – kaszáljam magamban az egész sorozatot, de az erős személyes érintettségem miatt végül nem tettem meg, és utólag azt mondom: jó döntés volt. A második ’félidőre’ magához tér a sztori, és innentől kezdve egy nagyon profin felépített, megrázó történetet kapunk, ami miatt mindenkinek csak ajánlani tudom a sorozatot.

Lia Névjegye

Életigenlő, filmrajongó, könyvmoly, grafomán cosplayer.
Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.