Pilotmustra: American Gods

Neil Gaiman a kedvenc íróm, és aki akár csak egyet is olvasott a könyvei közül, megérti, hogy miért írom ezt. Ráadásul a tévések közül Bryan Fuller szintén a kedvenceim közé tartozik (Joss Whedon és Aaron Sorkin mellett), szóval mikor megláttam, hogy ezek ketten egy nagyszabású sorozatot terveznek az egyik kedvenc regényemből, nos, nem kicsit felsikítottam, és persze tűkön ülve vártam a pilot estéjét, mivel a beharangozott színészgárda már önmagában is elegendő lett volna ahhoz, hogy maximum pontot adjak az első résznek.

Időszámításunk után 813-ban egy viking hajó ért partot Amerika földjén, ám a reménybeli kincsek és gazdagság elmaradt, az elaggott tengerészek pedig már egy kevéske élelemmel is beérték volna, ám amint beljebb akartak húzódni a partról, olyan ellenséggel találták szembe magukat, amire nem számítottak. A vikingek végül úgy döntöttek, ahhoz, hogy sikert érjenek el, meg kell idézniük Odint, aki majd erővel és kitartással tölti fel híveit, ám a Mindenek Atyja csak sokadik áldozat után jelent csak meg vikingei számára.

Shadow Moon (Ricky Whittle) napokon belül szabadul a börtönből, és már alig várja, hogy lássa feleségét, Laurát (Emily Browning) visszatérhessen otthonába, és ismét munkába állhasson legjobb barátja, Robbie (Dane Cook) edzőtermében. Azonban reggel hamarabb kiengedik a börtönből, ugyanis feleségét halálos autóbaleset érte. Shadow a hazafele tartó úton találkozik a csaló és egyben igazán érdekfeszítő stílussal rendelkező Mr. Wednesdayjel (Ian McShane), aki munkát ajánl Shadownak, amit a férfi kissé vonakodva, de elvállal. Azonban a legfurcsább dolgok még csak most jönnek Shadow Moon életében.

Bryan Fuller már a Halottnak a csók során bebizonyította, hogy remekül ért a képtelen ötletek megfilmesítésével, és ez az American Gods során sem történt máshogy. A lassított felvételek, az egy ponton való elidőzés, és a hihetetlen fény és szín oázis együtt alkotják meg a káoszt és a rendet. Az esőcseppek lassúsága vagy éppen a hihetetlenül intenzív vörös használatával mintha egy másfajta bolygón, egy másfajta Amerikában járna a néző. Az évad további epizódjaira is a hasonló szín és fény játék várható, miközben egyre inkább belemerülünk Mr. Wednesday világába, ami egyszerre lehet majd ismerős és ismeretlen a számunkra.

Ricky Whittle már a The 100-ban megmutatta, hogy tud színészkedni, ám igazán Shadow Moon szerepe az, amiből látszik, hogy mennyire a kisujjában van a szakma, tökéletes párost alkotva Ian McShane-nel, akinek semelyik munkájába sem lehetett belekötni, legyen az véres western, bájos fantasy, vagy kőkemény akciófilm.

Ennyi ömlengés után szerintem egyértelmű, de azért a biztonság kedvéért leírom, igen, be fogom darálni az egész évadot, és abban is biztos vagyok, hogy nem egyszer. És persze nagyon reménykedem benne, hogy ennek a remekműnek a Starz majd berendeli a folytatását is!

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.