Hellr4iser- Bloodline (Hellraiser 4.)

A Hellraiser saga negyedik része, a Hellraiser: Bloodline (1996) egészen a gyökerekig nyúlik vissza, és a démoni világra kaput nyitó kocka létrejöttének történetét meséli el.

Ez az utolsó olyan Hellraiser film, amit mozivászonra gyártottak, és az utolsó, amibe még szervesen bevonták a Hellraiser történetek megalkotóját, Clive Barkert.

A történet egyszerre előzményfilm és folytatás, horror és sci-fi, több szálon és több idősíkban játszódik: egyrészt folytatja a történetet ott, ahol a harmadik rész abbahagyta (a beton alapzatba süllyesztett kockával), másrészt bemutatja a kocka születését, mindezt pedig a kocka készítőjének távoli leszármazottja meséli el, a 22. században.



A film nyitójelenete egy űrállomáson játszódik, 2127-ben. Dr. Paul Merchant (Bruce Ramsay), az állomás egyik mérnöke elfoglalja az irányítószobát, ahova bezárkózik, és robotkarokat irányítva nyitja ki az általunk már jól ismert kockát. Mikor az űrállomás katonái elfogják és kihallgatják, elmeséli a kocka származását.

A történet visszakanyarodik az 1700-as évek végéhez, ahol Dr. Merchant őse, a népszerű francia játékkészítő mester, Phillip LeMarchand (szintén Bruce Ramsay) megbízást kap egy züllött francia arisztokratától, L’Isle hercegtől (Mickey Cottrell), hogy készítsen el egy aprólékosan kidolgozott mintájú dobozkát, szigorúan a herceg által megadott utasítások alapján. Bár a játékkészítő nem tudja, a herceg célja, hogy a doboz (avagy a kocka) segítségével utat nyisson a pokolra, és uralja annak teremtményeit.

L’Isle és tanítványa, Jacques (Adam Scott) egy Angelique nevű parasztlányt (Valentina Vargas) áldoznak fel, majd sátánista rituálé keretében megidéznek egy démont, aki Angelique testébe költözik. A rituálé során a mágia erejét a kockába zárják, átitatva azt az áldozat vérével, így lesz az addigi egyszerű dobozból a pokol kapuinak kulcsa.

Elképzelésük alapján a démon felett mindaddig uralkodhatnak, amíg a kocka náluk van, és mindössze egy szabályt kell betartaniuk: ne álljanak a pokol útjába.

Bár ezt nem tudják, de a játékkészítő végignézi a szertartást, és mikor rájön, mire használták fel mesterművét, elhatározza, hogy mindenáron megállítja őket. Barátja tanácsa alapján egy második dobozt akar készíteni, hiszen ha létrejött egy kocka, ami utat nyit a pokolra, akkor egy másik kockával be is lehet zárni ezt a kaput. Így nekilát egy új doboz tervezésének (bár hogy ezt mi alapján teszi, mikor az első példány terveit is az okkultizmusban jártas hercegtől kapta, az örök rejtély marad). A tervek el is készülnek, azonban a kivitelezés nem jön össze, a játékkészítő az új kocka legyártása helyett (mellett?) megpróbálja visszaszerezni az eredeti dobozt is. E tettét részben a bűntudat vezérli, részben a gondolat, hogy hiába zárja be a pokol kapuit, amíg a hercegnél van a kulcs, addig újra és újra ki tudja azt nyitni.

LeMarchand visszamegy hát a kastélyba, hogy ellopja a dobozt (egyedül, mert ha másokat is magával vinne, akkor még a végén sikerrel járna), ott azonban már holtan találja a herceget, Angelique felett pedig Jacques uralkodik. A páros elkapja és megöli a játékkészítőt, halála előtt még közölve vele, hogy minden leszármazottja szenvedni fog, amiért ő kaput nyitott a pokolra. (És mikor ezen a ponton a néző felkiáltana, hogy de hát a játékkészítőnek nincsenek is gyerekei, ergo leszármazottai sem lesznek, gyorsan kapunk egy erőltetett jelenetet, amiben kiderül, hogy bizony LeMarchand felesége terhes.)

Ezután ugrunk az időben, mégpedig 1996-ra, és a történet ott folytatódik, ahol a Hellraiser 3. befejeződött. Az előző részben a riporternő egy épp épülő manhattani irodaház alapzatának betonjába süllyesztette a kockát. Most kiderül, hogy ezt az épületet a LeMerchand leszármazottja, John Merchant (szintén Bruce Ramsay) tervezte. A játékkészítő sok utódjához hasonlóan neki is vannak álmai a kockáról és Angelique-ről, bár nem tudja, mit jelentenek ezek, de az épület tervezésénél egyértelműen a kocka inspirálta. Az építészeti remekművel az újságok címlapjára kerül, így szerez róla tudomást a Párizsban élő Angelique és Jacques is (akit a démon ereje, és gondolom a sok szex tart fiatalon). Angelique rögvest New Yorkba akar utazni, hogy visszaszerezze a kockát – ezen a ponton bennem rögtön villogott a kérdés, hogy mégis mikor és hogyan vesztették el azt, hiszen a játékkészítő halálakor, 1796-ban még náluk volt, azonban erre nem kapunk választ. Ehelyett megtudjuk, hogy Jacques az évszázadok alatt szellemileg már nem maradt olyan friss, legalábbis ez az egyetlen értelmes magyarázat, hogy annyi év után pont most, pont egy ilyen kardinális kérdésben szegül szembe Angelique akaratával. Márpedig, mint tudjuk, a démon csak addig engedelmeskedik, amíg a gazdája nem áll a pokol útjába. Megakadályozni a pokol kapuját nyitó kocka visszaszerzését viszont erősen beletartozik az útban állás témakörébe, így Angelique egy elegáns szívkitépéssel szabadítja fel magát a szolgaság alól, és New Yorkba utazik, megszerezni végre a kockát, hogy ne kelljen megint évszázadokig egy szexéhes fajankó kicsinyes kívánságait lesnie.

Megérkezve viszonylag gyorsan rájön, hogy a kocka nincs John Merchantnál, ellenben megtudja, hogy az építész – az egykori játékkészítőtől örökölt második kocka tervei alapján – egy új projekten dolgozik. Az új szerkezet már nem is kocka, hanem egy egész szoba, fémmel és tükrökkel machinál, és a fényt örök csapdába ejtve működik. Vagyis csak fog működni, mert egyelőre csak pár másodpercig képes a fényt bezárni.

Angelique ezután rájön, hogy az eredeti kocka a betontalapzatban keresendő, és meg is szerzi azt minden különösebb nehézség árán (hogy hogy jön rá, az megint csak örök rejtély marad). A már jól bevált csábítással ráveszi az egyik biztonsági őrt a kocka kinyitására, akit aztán a kockából kiszabaduló Pinhead (Doug Bradley) rövid úton szét is tép.

A kocka tehát Angelique-nél, Pinhead szabad, ennyi mégsem elég nekik: nem engedhetik, hogy John Merchant befejezze a projektjét, hiszen azzal örökre bezárhatná a pokol kapuit. Ugyanakkor ha a terveket átdolgozza Pinhead és Angelique elképzelései alapján, akkor egy még nagyobb átjárót tud létrehozni, a pokol minden démonát a földre szabadítva.
Gyermeke elrablásával ráveszik az építészt, hogy bírja működésre az egész szobányi kockát, majd mikor úgy tűnik, hogy az új kocka működik, Pinhead megöli Merchant-t. Ez elkapkodott lépésnek tűnik, mert pár másodperc múlva a szobát működtető szerkezet befuccsol, Merchant felesége pedig az eredeti kockát megszerezve küldi vissza a pokolba Pinheadet (aki Angelique-t is viszi magával). Talán mégis csak jó lett volna megvárni a tesztüzem végét, mielőtt kinyírjuk a tervezőket…
Ezután ugrunk pár száz évet előre, és visszatérünk az űrállomásra a mesélőhöz, Dr. Paul Merchant-hoz. Dr. Merchant ősei tudását és terveit felhasználva úgy építette meg az űrállomást, hogy az egy hatalmas kockaként képes csapdába ejteni a fényt, örökre elpusztítva a pokol kapuját (igaz, hogy a beindítása egyben az űrállomás és a rajta lévő emberek elpusztításával is jár, de valamit valamiért). Hogy üzembe helyezhesse a szerkezetet, bezárkózik az irányítószobába.

Azonban csak úgy beindítani a poklot örökre lezáró szerkezetet snassz dolog, így mielőtt megtenné azt, dr. Merchant előbb a már említett módon, robotkezeket irányítva kinyittatja a dobozt. Mert kiváncsi. Igen, bizony, pusztán amiatt szabadítja rá az űrállomásra Pinheadet és csapatát, mert kiváncsi. Meg sem fordul a fejében, hogy mi van akkor, ha valamiért nem tudja üzembe állítani a bezáró kockát, vagy ha az neadjisten nem működik. Mint a filmtörténelemben már annyian, ő is túlságosan elbizakodott, és persze el is bukik, ugyanis a fény-kocka elindítása előtt az űrállomás katonái rátörik az ajtót, és elfogják.

Ezután kezdetét veszi a Team Pinhead már jól megszokott mészárlása, akik egyesével vadásznak le minden katonát, míg végül már csak dr. Merchant és az őt fogságban tartó kihallgató tiszt, Rimmer (Christine Harnos) marad. Utóbbi akkor érzi magát meggyőzve, mikor már minden társa halott, ekkor végre elengedi a mérnököt, hogy az befejezhesse az antikocka elindításához szükséges beállítások elvégzését. Ez meg is történik, és míg Pinhead kedélyesen elcseveg a játékkészítőnek hitt hologrammal arról, hogy ő nem hisz semmiben (ez mondjuk elég erős kijelentés valakitől, akinek az állandó lakcíme a pokol…), addig az igazi Merchant és Rimmel egy űrhajón elhagyják az állomást, és távolról elindítják a fénykockát, ami előbb bezárja, majd megsemmisíti a démonokat és a pokol kapuját egyaránt. Happy end.

Már amennyire ez egy Hellraiser- rajongónak boldog vég lehet, hiszen minket pont Pinhead és kicsiny, de változatos csapata vonzott. Ez a film minőségét tekintve kilóg a sorból, nem csak a teljesen széttöredezett, lyukakkal teli történetvezetés miatt, hanem a kusza kapcsolatok, a motiváció hiánya és a nem túl erős színészi játék miatt is. Bruce Ramsay elképesztően tehetségtelen játékára nincs mentség (pedig ő három különböző szerepet kapott három korban, ebből egyedül az űrállomást építő mérnök szerepét tudta többé-kevésbé tűrhetően hozni), de a film többi hibája szükségtelen és a stúdió felelőssége.  Egy alapvetően remek eredettörténetet kaphattunk volna, azonban valamiért a filmet készítő Miramax az utómunkálatok során úgy döntött, változtatni kell. Ezért az eredeti (nem happy) befejezést átírták, újravettek számos jelenetet, megváltoztatták a szereplők közti viszonyokat, átalakították az egész történet struktúráját és kivágtak a filmből közel fél órát (ami megmagyarázza, miért van tele lyukakkal a sztori). Ez pedig úgy kiakasztotta az eredeti rendezőt, Kevin Yaghert, hogy otthagyta az egész produkciót, nem is adta hozzá a nevét. Így került Alan Smithee neve a stáblistára rendezőként, ami nem túl nagy dicsőség, ugyanis Alan Smithee nem létező személy, hanem egy álnév, ezt használják abban az esetben, ha egy film valódi rendezője nem járul hozzá a neve feltüntetéséhez.

Íme a recept arra, hogyan lehet akár a legjobban megírt sztorit is tönkretenni. Pedig a kocka eredettörténetében és Angelique karakterében egyaránt volt potenciál. Angelique és Pinhead kettőse ellentétes nézeteik ellenére remekül kiegészíti egymást, bemutatja, hogy a csábítás, a kéj és a fájdalom jól megfér egymás mellett. Messze ez volt az eddigi legtöbb információt szolgáltató epizód, és egy nagyon jó, erős alapokra építő film lehetett volna, amit azonban kemény és fáradságos munkával sikerült elrontaniuk. A film 1996-ban került a mozikba. A nézők nem szerették (aki Hellraiser- fanatikus volt, az azért, mert következetlennek találta, aki meg nem volt fanatikus, az azért, mert nem értette), nagyon sok negatív kritikát kapott, és anyagilag is bukás lett. Ezután a Miramax el is állt attól, hogy további részeket készítsenek nagyvászonra, így a további Hellraiser filmek már csak dvd-n jelentek meg. Emellett – az utólag beleírt happy endnek köszönhetően – időrendben is ez lett az utolsó történet, hisz a kocka és a pokol kapuja egyaránt elpusztul benne, így a további epizódok már csak a köztes lyukakat tömködhetik be.

Nekem minden hiányossága ellenére ez a második kedvencem a Hellraiserek közül, de ehhez szükséges volt az erős háttérismeret. Objektíven azt mondom: ezt a filmet nem könnyű szeretni.

Lia Névjegye

Életigenlő, filmrajongó, könyvmoly, grafomán cosplayer.
Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.