A majmok bolygója (1968)

A sci-fi történelem egyik legfontosabb állomása kétségtelenül a Franklin J. Schaffner által rendezett 1968-as A majmok bolygója, ami a mai napig meghatározó eleme a műfajnak. A film Pierre Boulle francia író azonos című regénye alapján készült, de Schaffner több ponton fontos változtatásokat hajtott végre a történeten, és pont ezek a változtatások ruházták fel az addig kicsit középszerű sztorit nagyon fontos mondanivalóval. Ma már talán furcsának hatnak bizonyos aspektusai, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a filmet 1967-ben forgatták, két évvel azelőtt, hogy Armstrong a Holdra szállt volna, így az emberiség űrutazással kapcsolatos tapasztalatai még gyerekcipőben jártak. Innen nézve pedig mind az űrhajó és a felszerelés, mind pedig a legénység landolás utáni magatartása érthető.

A történet (1968 szempontjából nézve) a közeli jövőben, 1972-ben játszódik, főszereplője Taylor (Charlton Heston), aki három társával együtt egy űrprogramban vesz részt. A négy űrhajós feladata, hogy elrepüljön az Alfa Centauri rendszerbe és vissza. Előzetes számításaik alapján az út számukra mindössze másfél év, míg a Földön ezalatt közel nyolcszáz év fog eltelni (mivel az elmélet szerint a fénysebességhez közeli sebességgel közlekedő jármű utasai számára lelassul az idő). Az út során azonban valami félresiklik, és egy ismeretlen, Föld-szerű bolygón zuhannak le, földi idő szerint 3978-ban (tehát 2006 évvel az indulás után). Ez az a pont, ahol mai szemmel nézve minden rutinos filmrajongó két másodperc alatt szúrja ki, hogy a bolygó, amire érkeztek, nem csak Föld-szerű, hanem maga a Föld, de megint csak nem szabad elfelejteni két dolgot: egyrészt, a film bemutatójakor még nem volt ennyire elterjedt műfaj az űrutazós sci-fi, így a hatvanas évek nézői számára ez még nem volt evidens. Másrészt a film alapjául szolgáló regényben valóban nem a Földre, hanem csak egy hasonló bolygóra érkeznek meg az utazók, így ha valaki a könyv olvasása után nézte meg a filmet, akkor nem is merült fel benne, hogy a Földön járunk.

Az űrhajó egy tóba (beltengerbe?) csapódik, ahonnan a legénység három tagja kievickél a partra. A negyedik tag, az egyetlen női utas ezen a ponton már régesrég halott, mert valamikor az út során elromlott a krio-ágya. A tó körül sivatag, életnek semmi nyoma. A sci-fi műfajának jó szokása szerint a túlélők természetesen leveszik a védőfelszerelést, hiszen alapvető, hogy egy vadidegen bolygón, ismeretlen környezetben úgy viselkedjen az ember, mintha otthon lenne. (Ezt a hibát egyébként nem csak 1968-ban követték el, hiszen a 2012-es Prometheusban vagy a 2017-es Alien: Covenantban pont ugyanilyen hanyag a legénység.)

Hőseink nekivágnak a sivatagnak, élet nyomát keresve. Idővel találnak is egy gyatra kis növénykét, örömükben pedig rögvest kitépik szegényt, de hát az emberiség már csak ennyire körültekintően és óvatosan bánik a környezettel, ugyebár. Aztán egyre több lesz a növény, míg végül eljutnak egy oázisig, zöldellő fákkal, vízeséssel és egy kis tavacskával. Nyilván első dolguk lesz a ruháikat és a teljes felszerelést őrizetlenül hagyva a tóba vetni magukat (megjegyzem: ha ez dokumentumfilm lenne, vagy valóban idegen bolygón játszódna, akkor ezen a ponton felfalná őket a víz egyik lakója.  Sőt, erre még akár a Földön is lenne példa, mert a fenéklakó óriási ragadozóhalak kimondottan szeretnek vízesések alatt, a víz által kivájt gödrökben megbújni, de kit érdekel itt a logika, mikor három képzett katona minden katonai szabályt felrúgva hagyja az összes fontos, túléléshez nélkülözhetetlen felszerelést őrizet nélkül). Ahogy az várható is, mire kijönnek a pancsolásból, az összes holmijuknak lába kél, így pucéran rohannak a cuccaikat széthordó furcsa horda után. A fogócska végén rájönnek, hogy egy primitív embercsoport él a bolygón. Hőseink egyből meg is állapítják, hogy ezt a hordát könnyű lesz uralni, fél év és övék lesz itt a hatalom és a dicsőség… de mire eljutnak erre a pontra az eszmefuttatásunkban, kiderül, hogy korántsem az ember a domináns faj ezen a bolygón. Hamarosan lovakon vágtázó gorillák jelennek meg, és szemlátomást kimondottan a primitív emberi törzs tagjaira vadásznak, akikkel úgy bánnak, mint az állatokkal. A támadásban a három űrutazó egyikét megölik, Taylort és egy társát pedig foglyul ejtik és elhurcolják.

Taylor ezután a majmok falujában találja magát, ahol a többi életben maradt emberi fogollyal együtt őt is ketrecbe zárják. A falu lakói mind rendkívül fejlett majmok, akik szemlátomást három kasztba tartoznak: a gorillák képezik a fegyveres erőt, katonaságot, vadászokat, rendfenntartókat; a csimpánzok alkotják a tudósokat, valamint a munkásokat, míg az orángutánok a vezetők, papok és politikusok. Angol nyelven kommunikálnak (ez egyébként olyan pont, amiben eltér a könyv és a film, a regényben ugyanis a majmok egy ember számára ismeretlen nyelven beszélnek), de Taylor hiába érti a szavaikat, a torkán ejtett lőtt seb miatt úgy megsérültek a hangszálai, hogy nem tud beszélni.

A fogságba ejtett embereken (akik a majmok szemszögéből csak rendkívül kártékony, kiirtásra ítélt állatok) a majom-tudósok kísérleteznek, az agyukat vizsgálva, illetve megpróbálják őket hasznosítani, de elnézve a vadászat vágóképeit, az sincs kizárva, hogy a kilőtt példányokat meg is eszik. Taylornak mázlija van, mert egy Zira nevű nőstény csimpánz (Kim Hunter) kezei alá kerül, aki meglátja benne az intelligencia jeleit. Zira jegyese, Cornelius (Roddy McDowall) antropológus, aki a majmok őseit kutatja, és meglehetősen eretnek elképzelései vannak azt illetően, hogy a majmok valójában az emberekből fejlődtek ki.

Taylort (szaporodási céllal) közös ketrecbe zárják egy gyönyörű nővel, akit Novának nevez el, és megpróbálja őt tanítgatni. Miután Zira megállapítja a sérült Taylor szájmozgásából, hogy beszélni próbál, jelenti vezetőjének, Dr. Zaiusnak (Maurice Evans), aki azonban ezt nem hiszi el. Taylor idővel papírt és tollat szerez, és írásban tudatja Zirával és Corneliussal, hogy ki ő és honnan jött. A két csimpánz számára ez óriási tudományos mérföldkő lenne, azonban Dr. Zaius elutasítja a további kutatásokat, és – félve Taylor képességeitől – kasztrálásra ítéli a foglyot. Taylor elszökik, és majomfalu fogják el, ahol a lakosság szeme láttára kiáltja el magát, így már mindenki számára nyilvánvaló lesz, hogy tud beszélni. Ezután bíróság elé állítják, ahol azonban állatként bánnak vele (ez mondjuk kívülről elég ellentmondásos, nálunk sem szokás, teszem azt, kutyákat bíróság elé citálni, amiért szétpisilik a pázsitot…). A bíróságon Zira és Cornelius képviselik őt, azonban csak magukra haragítják a vaskalapos és bigott orángután testületet, akik félelmükben minden bizonyítékra fittyet hányva eretnekséggel és tudományos csalással vádolják meg a két csimpánzt.

Dr. Zaius ezután négyszemközt beszél Taylorral, ahol felfedi, hogy hisz a csimpánzoknak, és tudja, hogy szó sincs csalásról, de ezt nem engedheti nyilvánosságra hozni, így Zira és Cornelius biztos, hogy börtönbe kerül. Taylorra pedig lobotómia vár, kivéve, ha bevallja az igazat a származásáról. Zaius ugyanis nem hiszi el az űrhajós sztorit, és meg van győződve arról, hogy a bolygón élő emberi faj egy eldugott szegletben továbbfejlődött, és tőlük érkezett a beszélni tudó példány is.

Cornelius és Zira megszökteti Taylort (és persze Novát, de a kötelező biodekorációként szolgáló Linda Harrison karaktere nem sok vizet zavar), és a Tiltott Zóna nevű sivatagos részre menekülnek, ahol Cornelius évekkel ezelőtt talált egy rendkívül fontos leletet, miközben a majmok civilizációjának ősi nyomait kutatta. Azonban a leleteket átvizsgálva Taylor rámutat, hogy ezek nem majmok, hanem fejlett emberi civilizáció nyoma, mégpedig két évezreddel ezelőttről, tehát jóval a majmok által írt Szent tekercsek előttről származnak. A menekülőkön Zaius és csapata rajtaüt, de Taylor túszul ejti az orángutánt, aki ezután feltárja az igazságot: A sivatag és a Tiltott Zóna egykor paradicsom volt, és pont a fejlett emberi faj tette terméketlen pusztasággá, mert az ember a legkártékonyabb lény, ami mindent elpusztít maga körül.

Ahogy a Szent Tekercs írja:

Őrizkedj az embertől, mert ő az ördög eszköze. Isten teremtményei közül ő öl sportból, pénzért, hírért. Igen, megöli a testvérét, hogy megszerezhesse annak vagyonát. Ne hagyjátok elszaporodni, mert elpusztítja saját otthonát, de a tiéteket is. Űzzétek el, hajtsátok vissza az embert a dzsungel sűrűjébe, mert ő a halál hírnöke.”

Ezért fontos megőrizni a majmokat tudatlanságban, és irtani az embereket. Hiszen ha Zira és Cornelius kutatásai napvilágra kerülnek, akkor a majmok társadalma már nem tudná nyugodt szívvel folytatni az emberek mészárlását. Idővel képezni kezdenék a primitív fajt, akik aztán felemelkedve ismét erőre kapnának, és jó eséllyel elpusztítanák a bolygót.

Taylor és Nova ezután elmenekülnek, hogy a tenger part mentén átvágva a sivatagon felfedezzék a Tiltott Zónán túli erdős területeket. A parton lovagolva azonban Taylor megrázó felfedezést tesz: rábukkanva a Szabadság-szobor romjaira világossá válik számára, hogy ez a bolygó nem csak Föld-szerű, hanem maga a Föld. Az ember egy atomháború során elpusztította önnön civilizációját, és így nyílt meg a lehetőség a majmok előtt, akik az emberi civilizáció romjain alakították ki saját kultúrájukat.

A történet legerősebb pontja, a filmtörténelem egyik epikus jelenete, mikor Taylor leborul a Szabadság-szobor romjai előtt. Ez az, ami a filmet is gazdagabbá tette a könyvnél, hiszen a regény helyszíne nem a Föld, hanem egy másik bolygó, így nincs meg benne ugyanez az erős figyelmeztető hatás. És pontosan ez az, ami miatt a film minden hibájával, és a gyerekcipőben járó technológia ellenére is a mai napig fontos és értékkel bíró alkotás.

Változott a regényhez képest a főszereplő személye is. Az eredeti történet francia újságírója helyett Taylor egy amerikai űrhajós, aki – Charlton Heston több alakításához hasonlóan – most is egy kiégett és keserű, marcona alak. Persze megtestesítette a kor titokzatos és mogorva férfiideálját, nők ezrei omlottak volna a lábai elé, de mai szemmel nézve inkább irritáló és nagyképű.

Schaffner megváltoztatta a majmok városát és kultúráját is. A regényben megjelenő modern, futurisztikus nagyváros és a fejlett technológia helyett a majmokat inkább az ókori népek városállamaihoz hasonló környezetbe helyezte, kiegészítve persze a lőfegyverekkel. Ez azonban tökéletes húzás volt, figyelembe véve, hogy mindössze 2000 év alatt a majmokból még az emberi civilizáció alapjaira építve sem várható ennél nagyobb fejlődés.

A hatvanas években természetesen még nyoma sem volt a CGI-nak, így a majmokat játszó színészeket maszkmesterek alakították át, ami korszakalkotó volt a filmgyártás terén. A maszkmester az a John Chambers volt, aki többek között a Star Trek Mr. Spockjáért is felelt. Úgy kellett ráépítenie a majmot alakító színészek arcára a maszkokat, hogy azok képesek legyenek a mimikát is közvetíteni, és lehetővé tegyék a beszédet is, úgy, hogy a közönség mindeközben elhiggye, hogy valóban a majmok beszélnek. Chambers A majmok bolygójában nyújtott teljesítményéért maszkmesteri Oscar-díjat is kapott, mégpedig egy olyan korban, amikor még nem is díjazták ezt a kategóriát.

A film tehát mondanivalójában és kivitelezésében is fontos mérföldkőnek számít, és egyértelműen olyan alapmű, ami a mai napig is megállja a helyét.

Lia Névjegye

Életigenlő, filmrajongó, könyvmoly, grafomán cosplayer.
Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.