A szolgálólány meséje (The Handmaid’s Tale, 1990)

Avagy azé a világ, aki teleszüli?

Az HBO az idén debütáló műsoraiban rendre erős és provokatív, a nőket mikro- vagy makroszinten érintő témákat boncolgat. A Hatalmas kis hazugságok után nemrég új sorozat startolt el a csatorna műsorán, A szolgálólány meséje címmel. Hamarosan a megrázó, sokak idegrendszerét felforgató sorozatot is górcső alá fogjuk venni, azonban először érdemes megvizsgálni az előzményeit, ugyanis a tízrészes sorozat nem önálló ötlet, még csak nem is első feldolgozás. Margaret Atwood 1985-ben megjelent azonos című regénye már készült egy film 1990-ben, elsőként érdemes ezzel foglalkozni.

​A történet a közeli jövőben, egy Gilead Köztársaság nevű vallási fundamentalista államban játszódó disztópia (vagyis negatív jövőképet festő utópia). Ebben a világban túl vagyunk egy óriási, mindent felforgató háborún, emellett erős atomszennyezés sújtotta az embereket, ami miatt  a nők többsége meddővé vált. Ilyen körülmények között rendkívüli értéket képvisel az, aki még nemzőképes. Azonban az értékes dolgoknak ritkán van szabad akaratuk, többnyire birtokolni szokás őket (lásd: Mad Max: A harag útja), itt sincs ez másként. Az államot a hadsereg és a vallás szigorú kettős rendszere uralja, minden a katonaság és a papság kezében van, ami egyértelműen férficentrikus világot épít ki, ahol a nők csak tárgyak. Az emberek kasztokba vannak osztva. A férfiak egy része az uralkodó osztályhoz tartozik (jellemzően a hadsereg emberei), ők gyakorlatilag bármit megtehetnek, övék a hatalom. A többi férfi kiszolgáló személyzet: kertész, sofőr, közhatona, szerelő, termelő.

A nőknek ennél rosszabb a helyzete. A terméketlen nők egy kis, kiváltságos része dekorációs elemként funkcionál, többnyire mint fontos emberek felesége. Ebben az esetben ugyan az elit osztály kényelmes életét élheti, de súlyos megkötésekkel. A nő ugyanis minden esetben a férfi alárendeltje, tulajdona. Olvasni tilos, a női egyenjogúságot és egyéb botorságokat terjesztő magazinok mind tiltólistára kerültek és meg lettek semmisítve.

A kevésbé dekoratív, illetve nem elég jó kapcsolatokkal bíró terméketlen nőkre kétféle sors vár: jó esetben cselédként dolgozhat a gyárakban és közintézményekben, vagy az uralkodó osztály háztartásainál, rosszabb esetben a peremvidékre száműzik,  ahol az erős sugárszennyezettség miatt lassú kínhalál vár mindenkire.

Azon kevés nőnek, aki a sugárszennyezés után is termékeny maradt, átnevelő táborba kell vonulnia, ahol testüket és lelküket is gondozásba veszik a nevelőnők. Táplálékkiegészítők, termékenység elősegítő gyógyszerek, agymosó terápiák és vallási szertartások sora várja őket, beléjük nevelik, hogy mi az elvárt viselkedés. A sikeres átnevelés után ezek a nők megkülönböztetett „szolgálólányokként” kihelyezésre kerülnek az elit párokhoz, hogy ott a feleség helyett megfoganjanak és világra hozzák az uralkodó osztály gyermekeit. A szolgálólányok mintáját a Bibliából emelték ki, ahol Ráhel nem tudott teherbe esni, ezért maga helyett Bilha nevű szolgálólányát adta férjének, Jákobnak, hogy az szüljön neki utódokat.

A teherbeesés persze szertartásos, a férj ilyenkor a felesége szeme láttára hágja meg az annak karjaiban tartott lányt, így egy csapásra nem egy, hanem rögtön két nő lesz megalázva. Ha a szolgálólány sikeresen teherbe esik, akkor megvárják, míg ünnepi szertartások közepette megszüli a gyermeket, majd mehet tovább a következő elit családhoz, hogy oda is szüljön. Az állam addig használja ki a nők testét, amíg azok bele nem halnak, vagy bele nem őrülnek (többek közt abba, hogy sorra eltépik őket saját gyermekeiktől).

Bárkit, aki a rendszer ellen lázad, halálra ítélnek és vagy vallási szertartások közt ölik meg (felakasztják, agyonverik), vagy a Telepekre űzik ki sugárbetegségben meghalni.

Ebben a világban ismerjük meg June-t (Natasha Richardson), akinek a háború előtt volt munkája, férje, kislánya is, azonban a férjét megölték a katonák, kislányát elszakították tőle, őt magát pedig, mivel termékenynek bizonyult, átnevelő táborba küldték, majd kihelyezték szülni Frederick Waterford parancsnokhoz, a hadsereg egyik kulcsemberéhez. A szolgáknak annyira nem lehet saját személyisége, hogy June még a nevét sem tarthatja meg, Frederick nevéből képezve ő is az Offred (értsd: of Fred, vagyis Fred tulajdona) nevet kapja, ahogy előtte az összes többi szolgálólány is, akik előtte voltak kihelyezve  a házban (sikertelenül, mivel az öreg Fred vélhetően terméketlen, de ebben a férfiak uralta világban meg sem fordul senkinek a fejében, hogy ezt szóba hozza). A személyiség elnyomását a kötelezően hordandó ruhák is elősegítik: az elit nők kék egyenruhát hordanak, a szülőgépek narancspirosat, a többiek átlagszürkét. Egyénieskedés, eltérő szabásminta nincs.

June szemén át ismerjük meg rétegről rétegre a diktatúra minden szennyét:

  • a melegeket, akiket halálbüntetéssel sújtanak
  • a nemi erőszakot, ami után a nőt állítják be hibásnak, és pellengérre állítják
  • az oszd meg és uralkodj elvét, amiben egyrészt mindenkit megfosztanak a személyiségétől (hogy ez mennyire jól tud működni, azt már láthattuk a Trónok harcában Bűzös eseténél is), másrészt a különböző elnyomott rétegeket egymás ellen uszítják. Emiatt a meddő nők megvetik a szülőképes nőket, a munkásnők azért gyűlölik a szolgálólányokat, mert azok „nem igazi munkát végeznek, csak szétteszik a lábukat”, az elit nők pedig azért gyűlölik őket, mert kénytelenek végignézni, amint férjeik ezeket a lányokat hágják meg
  • a kivégzett termékeny nőket, akiknek az a bűne, hogy saját szívük választottjával feküdtek le, és tőle estek teherbe (ezen a ponton látszik, hogy az álszent rendszer valójában nem a termékenységet, a fennmaradást és a születendő új élet becsességét tartja szem előtt, hiszen akkor nem ölnének meg terhes nőket)
  • az agymosott csőcseléket, akit a rendszer annyira kifordít önmagukból, hogy örömmel ontják saját társaik vérét olyan bűnökért, amik normál körülmények között nem számítanak bűnnek
  • A diktatúrát kiszolgáló, a helyzettel visszaélő férgeket (pl. a nőgyógyász, aki tudja, hogy June nem fog tudni teherbe esni a terméketlen Waterford parancsnoktól, és félelemkeltéssel próbálja rávenni a lányt, hogy titokban feküdjön le vele, és tőle essen teherbe)
  • a rendszert, amiről mindenki tudja, hogy helytelen, és a felszín alatt mindenki megpróbálja megszegni. Mrs. Waterford (Faye Dunaway) például pár eredménytelen hónap után bíztatja June-t, hogy feküdjön le a férje sofőrjével, a lényeg, hogy legyen végre terhes és szüljön gyereket.
  • és a legrosszabb mind közül: láthatjuk, amint maga a társadalmi elit is megszegi a saját szabályait. Waterford parancsnok harcol a régi rendszer ellen, elsöpörte az erkölcstelenséget és szabados életmódot, ami a régi világot elzüllesztette, egy vallási tisztaságon és szigorú erkölcsökön alapuló új állam létrehozásában segédkezett, mindeközben pedig semmivel nem különb és erkölcsösebb, mint az általa lemészárolt milliók. Titokban tiltott női magazinokat rejteget, és illegális zenés-táncos, prostituáltakkal és escort lányokkal teli szórakozóhelyeken tölti az estéit, a feleségét pedig nem csak a szertartási keretek közt, gyermekáldás reményében csalja meg.

A szolgálólány meséje az egyik legijesztőbb film, amihez az utóbbi időben szerencsém volt. Nincs benne jelentősebb mennyiségű nyílt vérengzés. Nincs benne vad nemi erőszak, az uralkodó és szolga közti aktus távolságtartó és steril. De egy olyan világról mesél, aminek most is a kapujában állunk. Nem csak azért, mert az atomkorban élünk, ahol a sugárszennyezés nagyon is valós veszély. Nem csak azért, mert már most is vannak olyan ipari területek, ahol a rákos megbetegedések száma kiugróan magas, és ahol sorra születnek a torz állatok. Nem csak azért, mert a nyugati társadalmak egyre több olyan vezetőt termelnek ki magukból, akik a külső ellenségképpel kampányolnak, ahol (az egyébként valós) terrorfenyegetés a mindennapok részévé vált, és ezt a politikusok meg is lovagolják, így szerezve maguknak hatalmat és jogkört szélsőséges intézkedésekre. És nem csak azért, mert ugyanezek a politikusok pont a keresztényi értékekre hivatkozva tiporják az emberi jogokat.

Hanem mert egy olyan világban élünk, ahol az IR (inzulinrezisztencia) az emberek FELÉT érinti, és minden tizedik(!) nőnél regisztrálnak PCOS-t, ami a vezető meddőségi ok. A meddőség lassan népbetegség, és míg a meddő nők nagy része akar gyereket, de nem lehet neki, addig ezzel párhuzamosan évről évre egyre több (egyébként termékeny) nő dönt úgy, hogy nem kíván gyereket vállalni.

Mindeközben pedig egyre szélsőségesebb kommunikáció érkezik a politikai elittől arra vonatkozóan, hogy a nőknek mi a dolga. A döntéshozásból sok esetben kiszorulnak a nők, hatalmat legfeljebb a végrehajtó ágban kaphatnak. Egyre nagyobb teret kap az az álláspont, hogy a nő fő feladata a szülés, a női princípium kötelez, aki nem szül, az nem is igazi nő, mi több, az ilyen ember már-már hazaárulónak számít. De megjelent már a porondon pár olyan gondolat is, hogy vessünk ki különadót a gyereket nem vállalókra, sőt, a szinglikre is, vagy hogy vezessünk be teljes abortusztilalmat (tehát a nemi erőszakból fogant, vagy a súlyos rendellenességgel születő gyermeket is meg kellene tartani, szélsőséges gondolkodók szerint akár akkor is, ha az anya életét veszélyezteti a terhesség vagy a szülés). Aki pedig ezek kapcsán hangot mer adni az aggályainak, az megkapja a feminista és a liberális bélyeget. Olyan korban élünk, ahol a hatalom egyre erőteljesebb eszközökkel, nyomásgyakorlással próbál beleszólni a párkapcsolatokba és a gyermekvállalásba, ami pedig minden embernek saját magánügye kellene, hogy legyen.

Olyan korban élünk, ahol a politika szégyenérzet nélkül kotorászik a nők méhében. Egy ilyen korban, ilyen körülmények között pedig A szolgálólány meséje  már nem disztópia, hanem jövőkép.

Lia Névjegye

Életigenlő, filmrajongó, könyvmoly, grafomán cosplayer.
Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.