Papírvárosok

Egyik unalmas estémen (amik mostanság igencsak megfogyatkoztak), végre eljött az idő, hogy ezt a filmet is megnézzem. Régóta terveztem, de valahogy mindig elfelejtődött, kimaradt. Mindig el szoktam olvasni néhány kritikát az adott filmről más oldalakon is, hogy lássam, mások hogy viszonyulnak a cikkem tárgyához, és most gy érzem, meg kell említenem, hogy nagyon megosztó művel állunk szemben.

Főhősünk, Quentin (Nat Wolff) egy igazán átlagos, mondhatni unalmas gimis srác, aki – mint minden így definiálható karakter – fülig szerelmes a szomszéd lányba, a vad, rejtélyes csupa izgalom Margot-ba (Cara Delevigne). Évekig rajong érte titokban, mikor egyik éjjel valami olyan történik, amire sohasem számított volna. A lány bemászik az ablakán, és kéri, hogy csatlakozzon hozzá a gonoszkodó iskolatársaik megbüntetésében. Q egy nagy adag hezitálás után vele tart, mindenféle csínytevésekkel megszívatva asrácokat, úgy érzi, sosem élt még ennyire, és végre közel került a lányhoz, akibe mindig is bele volt zúgva. Másnap azonban Margot nyom nélkül felszívódik – ami gyakran előfordul, de mindig nyomokat hagy maga után – Q pedig ráveszi hasonlóan középszerű és népszerűtlen barátait, hogy vágjanak neki az ismeretlennek, és keressék meg a lányt.

 

Mondhatná bárki a filmre, hogy unalmas, hiszen nem történik benne semmi szokásos dráma vagy hihetetlen dolog, ami a hasonló tinifilmek alapkelléke. Nincsenek benne durva alázások, senki nem lesz terhes, senki nem hal meg, és senkinek nem nyomják a fejét a WC-be. Végre! Ez a film egyszerűen csak meg akarja mutatni, hogy nem kell ahhoz durva ráma, hogy középiskolásokról szóló film készülhessen. Ezekkel a srácokkal tudunk azonosulni, mert többségünk azért elé gyakran érzi magát népszerűtlennek vagy középszerűnek, de mégis megvan a saját életünk, baráti körünk, belsős poénjaink. Mindannyian vágyunk valami kalandra, de azért félünk is kiszakadni a mindennapjaink biztonságából. A többségünk érezte már jelentéktelennek magát a gimiben, de azért csak nagyon keveseket akasztottak fel a gatyájánál fogva a fogasra. Ez a film sokkal életszerűbb, mint a hasonló témájúak. Azt a réteget ragadja meg, akik mi vagyunk, akik vágyunk az ismeretlenre, de félünk is tőle, akik felnézünk arra, akinek az élete kívülről sokkal királyabbnak tűnik, akikre hasonlítani szeretnénk.

 

Színészi játék terén minden teljesen rendben van, főleg Q és két legjobb barátja, Ben (Austin Abrams) és Radar (Justice Smith) és poénjaik viszik a hátukon a lényeget, de azért a többiekkel sincs gond. A látvány néha kifejezetten izgalmas, érdekes szögeket mutat meg, de annyira nem jelentős.

Alapvetően a film az átlagos élet apró izgalmait mutatja be, miközben folyamatosan szórakoztat. Mert hát ilyen a mi életünk is. Lényegében nem túl változatos, de a viccektől, a kellemetlen szituációktól lesz színes. Mindenkinek ajánlom, akinek elege van a tipikus tinidrámákból, és egy kis kikapcsolódásra vágyik. Ne számítsatok nagyon konfliktusokra, de egy nyugis, pihenős estére tökéletes.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.