Pilotmustra: Will – The Play’s the Thing

Van egy jelent a pilotban, amikor a londoni színitársulat tagjai próba közben azon veszekszenek, hogy Shakespeare darabja nevetséges vagy zseniális-e. Na, valahogy én is így vagyok egyelőre ezzel a szériával.

A Will William Shakespeare „elveszett éveit” dokumentálja: a történet elején a fiatal, háromgyerekes kesztyűkészítő, William Shakespeare (Laurie Davidson) elhagyja Stratford nyugodt városkáját és felmegy Londonba, hogy ott kipróbálja magát drámaíróként. Will azonban veszélyes titkot rejteget: családja katolikus hitű, ráadásul rokonai egy körözött „eretneknek” szóló levéllel indították útjára – abban a korban, amikor a protestánsok kegyetlenül vadásszák a katolikusokat. És bár Will már megérkezése napján bajba kerül, csak eljut James Burbage (Colm Meany) hanyatló társulatához.  A társulat azonban hatalmas bajban van: jelenlegi írójuk borzalmas, a közönség utálja őket, azonban Kit Marlowe (Jamie Campbell Bower) – aki közben beállt „titkosügynöknek” és katolikusokra vadászik – nem hajlandó leszállítani neki a darabot, amit Burbage már kifizetett. Ezért hát, bár először elhajtják őt, Burbage lánya, Alice (Olivia DeJonge), végül csak meggyőzi apját és bátyját, Richardot (Mattias Inwood), hogy tegyék próbálra Willt és adják elő darabját, a III. Richárdot.

Az első szó, ami eszembe jut erről a sorozatról, az az, hogy furcsa – az az igazság, hogy nem kevés olyan elemet tartalmaz már a pilot is, amiről nem tudom eldönteni, hogy vajon üres néző-etetés-e, vagy a zsenialitás felvillanó szikrái. Mert például már az első tíz percben szó szerint kibeleznek egy embert, Burbage egyik színésze két jelent közt megdug egy nőt a színfalak mögött, a mocskos utcagyerek (aki az elején kirabolja Willt) vagdossa magát és folyamatosan szajha nővérhez járkál, aki egy olyan bordélyházban lakik, ahol folyamatosan meztelenkednek a nők. Szóval rögtön megvan minden (vér, szex, erőszak…), amivel be lehet etetni a nézőt.

Meg emellett a képi világ is… nos, fura. A statiszták nagy része úgy néz ki, mintha Rufio (tudjátok, Dante Basco karakter a Hookban) testvérei lennének: rikító ruhák, színes csíkok a hajban, nagyon színpompás smink, tetoválás dögivel. Nem túl kései tizenhatodik század, de látványos, annyi szent. Meg mondjuk azért is jár a plusz pont, hogy Will tiszta feketében érkezik ebben a forgatagba, ezzel is jelezve, hogy idegen, nem illik oda, nem ismeri a szokásokat. A színkavalkádhoz azonban kicsit eltúlzott kameramozgás is társul (kapkodás, indokolatlan lassítás…), ami viszont kifejezette. idegesített.

De aztán erre az extravagáns vázra jönnek olyan dolgok, mint például amikor hosszan lovagolnak azon, hogy Will új szavakat talál ki, vagy a kocsmai jelenet, amikor egy másik drámaszerző szópárbajra hívja ki Willt, aminek szabályai szerint csakis jambikus pentameterben szólalhatnak me. Na, ezek aztán tényleg zseniálisak voltak!

Ami magát a történetet illeti… Nekem mondjuk kicsit furcsa, hogy ennyire rámennek a vallásüldözés-vonalra, mert, amondó vagyok, a színház is elég lett volna. Bár lehet, hogy úgy voltak vele, az önmagában túl kiszámítható lenne? Ki tudja. A lényeg az, hogy egyelőre eléggé szkeptikusan állok a sztorihoz. A szereplők viszont eléggé a helyükön vannak, Laurie Davidson Willje kifejezetten szimpatikus, Alice éppen kellő feminizmust csempész a történetbe, Jamie Campbell Bower Kit Marlowe-jától pedig a hideg futkározik a hátamon.

Összességében, nos, azt nem merem mondani, hogy a sorozat – túl korai lenne még ezt eldönteni –, annyi viszont szent, hogy egyedi. Éppen eléggé egyedi ahhoz, hogy meg akarjam nézni a folytatást.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.