Saint Seiya: Soul of Gold

Írjunk akármilyen évet, a Masami Kurumada által megalkotott univerzum még mindig érdekes és hála az égnek vannak olyan sorozatok, amik képesek előrébb vinni a történetet,  legyenek azok folytatások (Saint Seiya Omega), vagy előzmények (The Lost Canvas). Mai cikkünk alanya mondhatni kettő az egyben, mert egy elviekben lezáró cselekményt visz igen érdekesen tovább. Hölgyek és szentek,  mai kémia óránkon megtudjuk-e, hogy van a nemesfémnek lelke. Íme a Saint Seiya: Soul of Gold.

A Soul of Gold egy érdekes témakört jár körbe: a sorozat onnan veszi fel a fonalat, miután a tizenkét aranyszent az életét adta azért, hogy a Siratófalat lerombolva segítsék a bronz szentek és Athena küldetését. Arra azonban egyikük sem számított, hogy a túlvilág helyett Asgard földjén térnek vissza újra életbe, mindenféle ok nélkül. Később persze kiderül, hogy itt is egy eléggé cselszövő istenség okozza a bajt (igen, Loki), és az aranyszenteknek őt kell lepofozniuk, mielőtt egész Asgard elpusztul.

Az alkotók azon törekvését nem tudom megérteni, hogy miért mindig a banda legforrófejűbb tagjának kell lennie a központi szereplőnek: az eredeti szériában ugye Seiya volt az, a Lost Canvasban Tenma, itt pedig az oroszlán konstellációt képviselő Aiolia. Nem azt mondom, hogy ő rossz főhősnek (mert ez nem igaz), de nem is mutatott annyi fejlődést karakterügyileg mint mondjuk Cancer Deathmask vagy Camus – mondjuk ő negatív értelembe, de az már egy másik könyvgerinc. Aries Mu még mindig a kedvencem és az örült állapotát leszámítva Gemini Saga is nagyot nőtt a szemembe. A fő gonosz viszont kissé sablonízű. Akárcsak Hades, itt is a fentebb nevezett isten egy nagyon kedves és segítőkész embert száll meg annak érdekében, hogy mindenkit egymás ellen fordítson és ezáltal tönkretegyen.

De itt a hangsúly nem is igazán rajta volt, hanem a srácokon, a tizenkét szenten, akik így vagy úgy, de ismét képesek egymás oldalán harcolni – legyenek a frontvonal akármelyik pontján. Az újabb ellenfelek pedig bár nem voltak rosszak (Sutr és Fafner eléggé veszélyesek), de az igazi nagyágyú itt maga a világfa, aminek romlásba taszítása a teremtőt pillanatok alatt pusztítóvá teszi, és sajnos vele is csak hasonlóképpen lehet leszámolni , mint a Siratófallal – életáldozattal. A komolyabb női karakter szerepét betöltő Lyfia, vagy a Athena világában a Pope-nak megfeleltethető rangot betöltő Hylda nem rosszak, csak éppen nem kapnak olyan nagy teret a kibontakozásra.

Akármennyire is érdekes a Soul of Gold, az egy, de talán legnagyobb problémája az, hogy jószerével csak azok fogják érteni, akik ismerik a korábbi szériákat és ezáltal tisztában vannak a karakterek közötti kapcsolatokkal, múltbéli tetteikkel stb. Az új karakterek behozása miatt ez nem érződik elsőre annyira vészesnek, de ahogy halad előre a cselekmény és fokozódik a tempó és az információk, egyre kuszábbnak fog tűnni a dolog.

Aki eddig is szerette a Saint Seiya világát, az ezt a sorozatot is élvezni a fogja, az újabb nézelődni vágyóknak ellenben azt tudom ajánlani, hogy a korábbi sorozatok próbálják megnézni ezelőtt a darab előtt – hogy ne teljesen nulláról kelljen indulni, mert akkor pár elvarratlan szál maradhat.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.