Amerikai istenek (2017-), 1. évad

Borítékolható volt, hogy odáig meg vissza leszek az American Gods első évadától (a pilotot már halálra dicsértem), a kedvenc írom regényének tévés adaptációját az egyik kedvenc rendezőm hozta tető alá, miközben kedvenc színészeimmel dolgozott együtt – és talán még sosem írtam le ennyiszer a kedvenc szót egy mondatban!

Shadow Moont (Ricky Whittle) nemrég engedték ki a börtönből, pár nappal korábban, hogy eltemethesse nemrég autó-balesetben elhunyt feleségét, Laurát (Emily Browning), akiről kiderült, hogy elzárása alatt csalta őt a legjobb barátjával. Shadow számára semmi sem maradt ezen a világon, így bár vonakodva, de mégis igent mond egy szokatlan férfi, Mr. Wednesday (Ian McShane) munkaajánlatának. A két férfi beautózza Amerikát miközben furcsa embereket látogatnak sorra: a három nővér, akik közül egynek mindig ébernek kell lennie, a mészáros, akit a pusztítás éltet, vagy a különös szabó, aki úgy mesél történeteket, mint soha senki. Shadow utazása során azonban majdnem életét veszti, miközben arc nélküli alakok bukkannak fel egy különös nő mellett, aki mindig egy ikonikus sztárként viselkedik. Wednesday pedig háborúról beszél, amelynek megnyeréséhez társakra van szüksége, és ehhez olykor el kell ferdíteni az igazságot.

Mi van, ha az Istenek köztünk járnak, csak már nem olyan feltűnőek, mint fénykorukban, mióta nem áldozunk nekik? Mi van, ha mi, emberek teremtjük meg a magunk Isteneit, miközben feledékenységünkkel megöljük őket? Mi van, ha az egész csak az emberi elme szüleménye, ami rettegett a magánytól, a természeti elemektől, és ezért olyan erőket akart a szolgálatába állítani, amiknek maga sem parancsol? És mi van, ha minden igaz, mind egyszerre igaz?!

Bryan Fuller már a Halottnak a csók két évadában megmutatta, hogy képzelete határtalan, és ezúttal egy olyan alapanyagot kapott Neil Gaiman regényével, amihez a határtalan képzelet csupán a kezdet. elképesztő képi világ tárul elénk a sorozat szinte minden képkockájában, amik egyszerre öncélúak és ámulatba ejtőek. Soha ilyen szép esőt vagy áldozatbemutatást nem látott még a tévétörténelem!

A történet kellően érdekes és magával ragadó, a rendező jól adagolja a múltba révedéssel és különböző Istenek és szellemek bemutatásával tarkított történetmenetet. Egy pillanatig sem lehet unatkozni, mert amikor épp nem történik valami eget rengető, akkor a képi világon legeltethetjük a szemünket, ami olykor durva, olykor véres, de pont ettől hat igazinak.

Ian McShane fantasztikus – nem mintha ezt nem tudtuk volna eddig –, fürdőzik Mr. Wednesday szerepében, aki egyszerre egy ravasz csirkefogó, egy bölcs öreg és egy harcba készülő katona – bár számomra egyértelmű volt, hogy ki is ő valójában, azért az utolsó epizódbeli megnyilvánulása epic volt! Gillian Andersonnak jutott talán a sorozat egyik legnagyobb kihívása, mivel meg kellett tartania isteni mivoltát, plusz egy híres személyiség bőrébe is kellett bújnia – és bizony azok voltak a kedvenc jeleneteim az évadban. De talán még McShane-t is túlszárnyalta Kristin Chenoweth isteni kinyilatkozása a fináléban.

Ricky Whittle-t nem különösebben kedveltem a The 100-ban, mindenesetre a távozása megrázóra sikeredett, és ha ott nem is tudta megmutatni valódi színészi értékét, az American Godsban erre minden lehetősége megadatott, és Whittle bizony hibátlanul teljesített.

Nem győzöm dicsérni a sorozatot, és bár sokszor fordul elő velem, hogy elkap a gépszíj és belehabarodok egy szériába, még akkor is, ha nem a legjobb, de el kell ismerni, az American Gods az egyik csúcsa a most tévében futó sorozatoknak, és ezzel az alkotók, a rajongók, és a kritikusok is messzemenően egyetértenek.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.