Karine Giébel: Csak egy árnyék

“De az árnyék még mindig ott van, örökké ott van. A hátad mögött, az életedben. Vagy csak a fejedben…?”

 

 

Bevallom, kissé kétkedve fogadtam a Könyvmolyképző kiadó új, női pszicho-thrillerek címke alatt megjelenő könyveit, mert nem kevés fenntartásom van ezzel a kategóriával és a létjogosultságával kapcsolatban. A bennem élő amazon ennek láttán előkapta a harci bárdját… akarom mondani, a bájos körömreszelőjét és gyilkos pillantással kezdte élezgetni. Felejtsük is el örökre ezt a címkét, mert már azelőtt ellenszenvessé teszi a könyvet, hogy egy sort is olvastam volna belőle, ami nem valami fair az íróval szemben.

Cloé Beauchamp a harmincas évei végén járó, ambiciózus, sikeres párizsi nő. De egyetlen éjszaka elég hozzá, hogy minden megváltozzon. Cloé hazafelé tart egy buli után, amikor egy árnyat vesz észre a sötétben. Attól fogva pedig mindig a titokzatos férfit látja, ott van a nyomában az utcán, és mintha még a lakásába is akkor járna ki-be, amikor csak kedve tartja. Cloé nem tud szabadulni zaklatójától, lassan a magánélete és a karriere is mélypontra jut, a rendőrség pedig egyszerűen paranoiásnak hiszi, és nem veszik komolyan az ügyét. Egyetlen reménye Alexandre Gomez, egy magának való rendőr, aki a saját szakállára nyomozásba kezd, és segíteni próbál a nőnek. De vajon tényleg létezik az árnyék, vagy mindez csak Cloé elméjének szüleménye?

 

Csalódtam ebben a könyvben, mert nagyon jókat hallottam róla, és valami fantasztikus pszicho-thrillerre számítottam (nem nőire), de az idő nagy részében inkább idegesített, mint hogy izfultam volna rajta. Ennek két oka van: Cloé és a fogalmazás.

Ugyan a történet olvastatta magát, mert kétszer ültem le vele, és végeztem is, de a falra másztam az stílusától. Tele van tőmondattal, amivel gondolom azt akarta elérni az író, hogy nyers legyen és tömör, de csak állati idegesítő és agyzsibbasztó volt ezt látni hatszáz oldalon keresztül, és már epedő szívvel vágytam egy jó kis féloldalas barokk körmondat után. Szinte megváltás volt látni egy vesszőt. Valószínűleg a fordító sem volt a topon, mert találkoztam néhány egészen furcsa és oda nem illő kifejezéssel. Nem hinném, hogy egy franciai rendőr stelázsiként hivatkozna a polcra, én legalábbis csak a nagymamámtól meg a szomszéd nénitől hallottam.

Cloé pedig a világmindenség legirritálóbb, legellenszenvesebb főszereplője. Ilyen borzalmas nőről én még nem olvastam. Egy arrogáns dög, aki tökéletesnek és erősnek hiszi magát, de közben szánalmasan picsog, a munkahelyén pedig gátlástalanul nyalizik a főnökének, miközben a többieken átgázol. Ráadásul folyamatosan azt hajtogatta, hogy ő milyen erős és független nő, aztán amint érte valamilyen kudarcélmény, ment sírni meg könyörögni. Olyankor vajon hová tette a híres méltóságát? Gyakorlatilag azon kaptam magam, hogy lassan átállok a sötét oldalra, és a zaklatónak szurkolok, nem neki! Hát mennyire kell elviselhetetlennek lenni ahhoz, hogy az ember a gonosz mellé álljon? Úgy tűnik, pont ennyire.

Az Árnyék is veszített a varázsából a végére, ugyanis a fejezetek között vannak ilyen kis költői szösszenetei, amik a végére egyszerűen röhejesek lettek. Az első egy-kettő még valamennyire megborzongatott, de aztán csak ismételgette ugyanazt, és léggé elcsépelt lett.

Alapból nem tartom túl hosszúnak a hatszáz oldalt, de ezt a könyvet kimondottan túlírtnak érzem, a második fele nagyon ellaposodott. És a szereplők is itt lépték át végleg az elviselhetetlenség határát. Rövidebben, kevesebb ismétléssel izgalmasabb lehetett volna.

Azt viszont elismerem, hogy a befejezés valamennyire megmentette a sír széléről még úgy is, hogy a zaklató kilétével nem voltam egészen elégedett. Meglepően merész és kemény volt, egyáltalán nem is számítottam ilyesmire. De azért én inkább maradok a férfi pszicho-thrillernél, ha a női ilyen. Vajon van semlegesnemű is? Ezen egyszerűen képtelen vagyok túltenni magam.

 

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.