A tehetség (2017)

Mert Chris Evans nem csak Capnek jó, és mert bírom az érdekes emberi sorsokat.

Frank Adler (Chris Evans) egyszerű ember, aki egyedül neveli hétéves unokahúgát, Maryt (Mckenna Grace), akit hajójavításból tart el a miamii Tampában. Frank élete azonban csak első ránézésre ilyen egyszerű: Mary félévesen került hozzá, miután az édesanyja, Frank húga, aki tehetséges matematikus volt, öngyilkos lett. Frank ekkor otthagyta filozófiaprofesszori állását, hogy normális gyerekkort biztosíthasson Marynek, aki örökölte anyja tehetségét. A kislány időközben elkezdte az iskolát, ami nehéz helyzet elé állítja Franket – Mary intelligenciája miatt szenved kortársai közt, akik még mindig az egy-meg-egyet tanulják, miközben ő már háromjegyű számokat szoroz fejben, viszont a férfi nem is akarja különleges iskolába adatni, mivel tudja, a túlzott elvárások voltak azok, amit a húgát is öngyilkosságba kergették. Ekkor jelenik meg aztán a sikerorientált nagymama, Evelyn (Lindsay Duncan), aki meg van győződve róla, hogy jobb gyámja lenne a kislánynak, így hát keresetet indít be, hogy elvegye a gyámságot Franktől.

Nem fogok hazudni, most így hirtelen, a cikk elején, nem is tudom, mit írhatnék a filmről, azt leszámítva, hogy jó, és hogy nagyon tetszett. Talán azt, hogy van egy nagyon érdekes, kissé melankolikus hangulata, meg azt, hogy a felettébb érdekes témakört jár körbe: mi a fontosabb, a tehetséggondozás vagy a „normális” élet? Van esetleg arany középút?

Frank igazából végig ezt az arany középutat keresi, de úgy, hogy mivel fél az egyik véglettől (túlzott ambíció), erősen a másik felé húz (normális élet), akkor is, ha tudja, az nem optimális megoldás. A férfi látta húga összeomlását, azt, anyjuk hogyan tette tönkre az életét azáltal, hogy nem engedte, hogy a matematikán kívül mással is foglalkozzon, és most mindent megtesz, hogy megóvja Maryt ettől a sorstól. Viszont teljesen mégsem tarthatja távol a kislányt a „különleges” élettől, hiszen az hiába van oda félszemű macskájáért, és hiába olyan nagyon sok szempontból, mint a legtöbb hétéves, Mary akkor is más, mint a többiek, és ez megnehezíti számára, hogy normális kapcsolatot létesítsen a kortársaival.

Viszont ez nem jelenti azt, hogy ne próbálkozna: nagyon szép ív a filmben, ahogy Mary lassan barátkozni próbál az osztálytársaival, hogy előbb bajba keveredik, majd rendezi a sorait, megtanul kijönni a társaival, és ki is áll mellettük. Ennek a tetejébe jön az, hogy Frank sem tökéletes – a film egy pillanatra sem próbálja idealizálni a nagybácsit, aki igenis, hibákat vét, rosszul dönt, fél és frusztrált, viszont a végletekig szereti unokahúgát, remekül bánik vele, és a legjobbat akarja neki. Nekem személy szerint a két kedvenc jelenetem az volt, amikor Frank és Mary a vallásról beszélget, valamint amikor Frank elviszi unokahúgát a kórház várótermébe.

Evelyn kettejük kapcsolatának tökéletes ellenpólusa: Evelynt nem igazán a kislány, vagy Mary jóléte érdekli, csakis az, hogy mihez kezdhet annak tehetségével – Mary számára csak egy eszköz, amivel saját egzisztenciáját növelheti, miközben a margóra szorítja, mi is tenné boldoggá Maryt. Az ő és Frank összecsapása, mind a bíróságon, mind azon kívül, nagyon érdekes képet mutat az emberi természet sokszínűségéről

Nem is húzom tovább ezt a cikket: A tehetség egy remek, és rettentő érdekes film, ami mindenkinek szeretettel ajánlok. Ha másért nem, hát azért, mert közben lehet Chris Evansen legeltetni a szemünket.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.