Az (2017)

Stephen King nevét 10 és 80 év között senkinek nem kell bemutatni. A horror nagymesterének kikiáltott író valójában szinte sosem horrort ír: műveiben az emberi lélek mélyeibe tekinthetünk be, rámutat a legbelsőbb félelmeinkre: magány, értéktelenség, gyengeség.

Mindenki fél valamitől, és King ezt nagyon is jól tudja. Sikereinek alapja, hogy ezeket a félelmeket tárgyiasítja és teszi legyőzhetővé a könyvek lapjain. Egyik leghíresebb regénye, az AZ (IT) pontosan erre épít: a mindenki számára más alakban megjelenő félelem, és annak legyőzése áll a történet középpontjában.

King korunk egyik legjobb írója, óriási rajongótábora van, épp ezért sokan döntöttek már úgy, hogy egyik-másik művét megfilmesítik. Ez a kísérlet hol sikerült, hol nem, a kudarc oka többnyire abban keresendő, hogy az általa ábrázolt események színtere sokszor maga a lélek. Összetett, rétegről rétegre épített történetekről van szó, amiket nagyon nehéz úgy vászonra vinni, hogy a félelem és a vér között ne vesszen el a lényeg. Az AZ rajongóinak többsége épp ezért félelemmel vegyes izgalommal várta, mi fog kisülni Andy Muschietti próbálkozásából. Az eredmény pedig meglepően jó lett.

A film visszarepít minket 1988 nyarára. Derry városában sorra tűnnek el a gyerekek, ez valahogy mégsem aggasztja a felnőtt lakosságot annyira, amennyire kellene. Az élet úgy hozza, hogy egy csapat magányos kiskamasz összeverődik: Bill, a dadogós srác, akinek az öccse is az eltűnt gyerekek táborát gyarapítja, Eddie, az anyuci által túlféltett asztmás és bacilusfóbiás, Richie, a szemüveges, vézna, de nagyszájú kissrác és Stan, a rabbi fia együtt töltik a szünidőt. Közös bennük, hogy mind esetlen, és a legkevésbé sem menő gyerekek, akiket egy helyi srác, Henry Bowers és bandája terrorizál folyton. Idővel hozzájuk csapódik Ben, a kövér könyvmoly, aki új még a városban, Mike, egy fekete árva srác, akit a nagyapja nevel és Beverly, akit a lányok közösítettek ki maguk közül különc viselkedése miatt. Ők így heten a Vesztesek Klubja, magukban hordoznak minden stigmát, ami miatt a kamaszok jellemzően kirekesztik egymást: faj, vallás, bőrszín, nem, szemüveg, betegség, gyenge fizikum.

Van azonban még egy közös pont bennük, bár ők ezt elsőre nem merik bevallani egymásnak, csak idővel derül rá fény: mindannyiukat megkörnyékezte már egy furcsa entitás. AZ, a Krajcáros Bohóc egy szörnyű démon, aki a legkülönfélébb alakban cserkészte be őket, mindenkit aszerint, amitől a legjobban fél. A fertőzésektől rettegő Eddie-t például leprásként, Mike-ot az égő ház képével, amiben a szülei vesztek oda, Stan-t torz nőalakként.

 

Ben kutatásainak hála rájönnek, hogy AZ a felelős a városban eltűnt gyermekekért, de nem csak most: úgy fest, a Krajcáros már évszázadokkal ezelőtt a város alapítása előtt is jelen volt valahogy a földben, a vízmosások mentén, és 27 évente jön elő, óriási mészárlást végezve a környék lakói közt, elsősorban a gyermekeket tizedelve meg. A gyerekek felfedezik AZ rejtekhelyét, és szembeszállnak a szörnyeteggel, ezzel elsősorban önmagukat, a bennük rejlő félelmet győzve le.

Bátran mondhatjuk, hogy az AZ új változata Stephen King műveinek egyik legjobban sikerült filmadaptációja lett. De aki horrorfilmre ül be a moziba, az bizony lehet, hogy ezúttal csalódni fog. Bár itt is megvannak a kötelező félelmet generáló elemek, a sötétség, a vér, a fogak, becsapódó ajtók és hirtelen zajok, de az AZ nem horror, és főleg nem bohóchorror. Bár a filmben valóban a bohóc a legtöbbet látott alakja, de AZ valójában egy több millió éves teremtmény, aki bármilyen alakban megjelenhet, és meg is jelenik: a könyv lapjain farkasemberként és óriás pókként is rémisztgeti a gyermekeket. A félelemből táplálkozik, ezért mindig olyan alakot vesz fel, ami az áldozat számára a legrémítőbb. De fontos megérteni: a bohóc is csak egy alakja a sok közül. A kulcsszó nem a bohóc, és nem is a horror, hanem a gyermeki lélek.

Muschietti olyat tett, amire kevesen képesek: filmjével visszarepít minket a saját gyermekkorunkba, amikor a nyarak még végtelenül hosszúnak tűntek, a réten a fű megvágta a lábunkat, és nem volt olyan távolság, ahova ne jutottunk volna el biciklivel. Ugyanakkor tökéletesen ábrázolta mindazokat a borzalmakat, amikkel a gyerekeknek valójában meg kell küzdeniük: a túlféltő, fián majomszeretettel csüngő anyát, aki képes a gyerekét placebókkal tömni és betegségtudatot nevelni belé, csak hogy soha ne hagyja őt el. A lányát megrontó és folyamatos testi-lelki terrorban tartó apát. A rendőrt, aki a fiát semmibe veszi és megalázza mások előtt. A szülőket, akik a „jobbik’” gyerekük elvesztése mellett a megmaradt fiukra idegesítő teherként tekintenek. A felnőtteket, akik a gyermekeken átnéznek, nem képesek őket komolyan venni, csak saját dühük és frusztrációik levezetésére használják őket. Az iskolai terrort, a menő lányok kiközösítését, a bántalmazást, a beilleszkedési nehézségeket, a magányt, az első szerelmet, és még rengeteg mindent láthatunk viszont.

Ez a film egyszerre képes visszaadni azoknak a nyaraknak az ízét, amikor még mind elhittük, hogy örökké élünk, és mindeközben bemutatni az összes félelmünket, legyen az valós vagy alaptalan, amivel szembe kellett néznünk.

És innen nézve bizony Andy Muschietti és a teljes stáb óriásit alkotott. Bill Skarsgård természetesen kiemelkedőt nyújtott AZ szerepében, nincs kritikus vagy rajongó, aki ne hajtana fejet előtte, de legyünk őszinték: ez egy hálás szerep volt, amit nehéz elrontani, különösen olyan technikai háttér mellett, amivel manapság dolgoznak.

Így bár az ő nevét most egész biztos, hogy felkapja a köztudat, én mégis azt mondanám, jegyezzünk meg mellette egy másik nevet is: a Beverlyt alakító Sophia Lillis ragyogó tehetsége mindenkit lemosott a vászonról. Nem csak az egészen egyedi és törékeny szépsége figyelemreméltó, de az érzékeny színészi játéka is rendkívüli, így biztos, hogy a későbbiekben még sokszor fogunk vele találkozni.

 

Lia Névjegye

Életigenlő, filmrajongó, könyvmoly, grafomán cosplayer.
Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.