Arrow pro és kontra Top 5

Fogom nézni. Fogom nézni. Nézni fogom! – győzködöm magam nagy elánnal a nyárára bepótolt Arrow 5. évadzárója után, ami aaaaaaaaaaaaaanyira feleslegesen drámaiaskodó lett, hogy még én is kénytelen vagyok a nyelvet megerőszakolni. Hogy mi húzott fel ennyire? És miért nem teszem félre mégsem a sorozatot? Arról szedtem össze abszolút szubjektív pro és kontra dupla-Top5 listámat az alábbi cikkben.

A kontra Top5

1.Túl sok (felesleges) lelkizés, ami sehová sem vezet

Mind közül ez a legnagyobb problémám a sorozattal. Én aztán nem vagyok ellene a lelkizésnek, sőt! Azzal is tisztában vagyok, hogy egy-egy lelki probléma mennyi tépelődést és szenvedést tud okozni valakinek, vagy hogy adott problémát hányszor és hányszor kell újra és újra átrágni a bizalmasokkal, pláne kellően ingatag lelki állapotban, mire a megoldás közelébe jutunk. DE! Hiába értékelem a valósághűséget egy filmben, talán ezt a szintű vívódást felesleges egy akciósorozatban megjeleníteni. Ezt a vonalat az alkotók túltolják és nagyon sokszor látványosan-hallványosan csak töltelékként használják, ezért olyan kínosan feleslegesek és fárasztóak. A helyzetet pedig csak rontja, hogy bár nagyon felnőttesnek próbálják eladni ezeket a párbeszédeket, rettenetesen sokszor lóg ki a szappanoperás tinilóláb, és az egyes karakterek olyan felesleges hisztiket képesek levágni, hogy a kutya nem enné meg. Ennek legjobb példája (és ellenpéldája is, érdekes módon) Dig (David Ramsey) és Lyla (Audrey Marie Anderson) 19-21. rész közötti konfliktusa volt, ami pontosan egy ilyen nézőpontváltásra és megértésre, meghallgatásra képtelen nyakaskodás eredménye. De én lepődtem meg a legjobban, hogy a konfliktus megoldása és lezárása viszont milyen kifinomult volt. Talán van remény, és képes lesz ebben is fejlődni ez a sorozat.

2. Túl könnyen lesz az egyik évad gonosza a másik évad segédhőse

Ennek mindenkori legjobb példája Malcolm Merlin (John Barrowman), aki ellen hol hadakoznak, hol pedig szövetkeznek vele. Persze mindig kötelező keménykedés és szájhúzogatás mellett, csakis szükségből. De említhetném akár a korábbi Ra’s Al Ghul-t (Matt Nable), Anatolyt (David Nykl) vagy Slade Wilsont (Mau Bennett). Nem mintha nem érteném meg mindegyik ilyen váltás fene nagy szükségességét, de valahogy számomra rettenetesen fárasztó, hogy minden évadban legalább egy ilyen van, megy körülötte kicsit a hiszti, aztán úgyis szövetkeznek, és innentől ketté ágazik a történet, mert vagy elárulják egymást, vagy nem – ez utóbbi esetben az elárulás megmarad egy következő alkalomra.

3. Ugyanazokat a köröket futjuk – és már nagyon unom!

Ez a pont így valahogy a fenti kettő eredője. Mert mind karakterekben, szövetségekben, mind konfliktusok tematikájában újra és újra felmelegíti a sorozat a káposztát. Például Oliver (Stephen Amell) évadról évadra hol épp elfogadja a belső sötétségét, hol épp szomorú szemű pszichopatának próbálja eladni magát, (ami már önmagában ellentmondás!), hol ráébred, hogy ja, ő valójában mégsem pszichopata, csak a helyzet áldozata. Nem mondom, a visszaemlékezései és az aktuális tettei alapján akár lehetne is benne valami, de sajnos pszichopata kontextusban meg az a sok nyűglődés értelmezhetetlen, amit részről-részre levág. Ami nagyon hiányzik ebből a sorozatból – a könnyedség mellett – az egy kicsit több előre mutató újítás. Nem elég a főgonoszokat és a gonoszságaikat lecserélni, majd szövetségesként visszaerőltetni a sorozatba, néha a nyűglődés tárgyát is illik. Ugyanez áll egyébként Oliver szerelmi szenvedéseire és azok tárgyaira is. A világ legjobb problémamegoldó módszere – lépj ki a keretből!

4. Itt mindenki varázsütésre gyógyul?! – és ez egy olyan világ, ahol aludni sem kell.

Ez az egyik kedvenc. Olivert lelövik, leszúrják, kínozzák, csontja törik, összezúzzák – és meg sem kottyan neki. Persze általában szánnak rá maximum öt percet, hogy bemutassák, hogy ellátja magát, elrejti a sérüléseit az öltönye alá, ha épp jobb kedvükben vannak, még arra is megkérik Amellt, hogy szimulálja már el, hogy marha nehéz felvennie a zakóját/pulóverét, de ezután a sérüléseknek súlyosabb következménye nincs. Amúgy nem csak Oliver, más esetében sem. Akár már aznap este jobbak, mint újkorukban, üldözik a bűnt, és arcuk se rándul, ha behúznak nekik egyet a friss sebbe. Nyilván eltúlzom kicsit a tollam élezését ezen a tematikán, de azért nem nagyon. Egy-egy sérülés kihatása legfeljebb egy rész erejéig terjed ki, pedig két rész között általában nem telik el annyi idő, ami megközelítőleg is elég például egy szúrt/lőtt sebből való teljes felépüléshez. Hogy a többiről már ne is beszéljünk. Az már csak hab a tortán, hogy az alvással és munkával sem jön ki a matek, már ha egyáltalán szükségük van ilyesmire.

5. Ötletszerű ugrálás – és nem a háztetőkön!

Utóbbinak örülnék. Ha a random epizódok nem random, túlmisztifikált, ugyanakkor fajsúlytalan karakterekről, vagy Felicity (Emily Bett Rickards) és Oliver teljes évadon át történő szétválasztásának random felülírásáról szólna, hanem random parkour jeleneteket kapnánk helyettünk. A nézettségnek is jobbat tenne. Szerintem. Nem mintha egyébként a randomkodásnak ne lenne helye, hiszen egy részre szerződtetett főgonoszok eddig is voltak, de a fentebb is említett Oliver-Felicity vonal bizony megfeküdte a gyomromat. Úgy éreztem, a teljes évadot hazugságban töltöttem, kiváltképp annak fényében, hogy mindösszesen egy résszel korábban még félreérthetetlenül céloznak rá, hogy Felicity azért is segíti olyan elszántan a Helixet, hogy megbosszulja elhunyt szeretője, Billy Malone (Tyler Ritter) halálát, a következő részben pedig már arra látunk bizonyítékul szolgáló flashbackeket, hogy ők mindvégig mennyire szerelmesek voltak egymásba, csak nem lehettek együtt mert… [ez itt egy újabb szappanoperás nyafogás helye].

A pro Top5

1.Stephen Amell work out sceen-jei.

Nincs belőlük túl sok, pláne nem elég sok, de azt hiszem ezekből nem is lehetne elég. Eye candy a pasi, ezen kár bármi mást magyarázni.

2. Jól koreografált harcjelenetek

Nos, aki az 5 évvel ezelőtti pilot után a sorozattal maradt, azt biztos nem azért tette, mert unja a harcjeleneteket, üldözéseket vagy úgy általában nem élvezi az akciót. A sorozat nagy szerencséje, hogy ezt az igen fontos nézőcsalogató erősségét az 5. évad végéig megtartotta.

3. Badass női akcióhősök – az egyenjogúsági szekció

A DC TV-sorozataitól szerencsére nem idegen, hogy veszedelmes női hősökkel és antihősökkel pakolják tele a történeteiket. Szerencsére még arra is ügyelnek az alkotók – férfiak és nők esetében egyaránt, egyébként – hogy magyarázatát adják, adott női vagy férfikarakter miképp lesz képzett harcos. A korábbi évadokban láthattuk például Laurel (Katie Cassidy) kezdeti ügyetlenkedését, pontosan tudjuk Sarah (Caity Lotz) vagy Thea (Willa Holland) miként tett szert képességeire, hogy Nyssaról (Katrina Law) vagy Thalia al Ghulról (Lexa Doig) ne is beszéljünk. A listát sokáig lehetne még folytatni, de a lényeg, hogy a fent felsorolt – vagy a lemaradó – karakterek egyike sincs gyönge, hősködő, de könnyedén legyőzhető virágszálként beállítva. Sőt még a sorozat főhősének, Arrownak is számos női oktatója volt, amint azt a visszaemlékezésekből látjuk. Hab a tortán Felicity, aki nő létére a csapat informatikai agya, még az újonnan belépő technikai zsenit, Curtist (Echo Kellum) is lekörözi.

4. Különösen is Dinah Drake!

Dinah (Juliana Harkavy), mint új Black Canary igen hamar belopta magát a szívembe. A nő nem csak hasznos és nevéhez illő metahumán képességgel rendelkezik, de okos és vicces is. Az egyik legmaradandóbb pillanata számomra, amikor a Helix a légből kapott Cayden James (?) kiszabadításán fáradozik, és Dinah kiüti az egyik Helix katonát, majd lazán odaveti: „Most megtanultad, hogy csak akkor nyúlj egy nőhöz, ha arra engedélyt kaptál.” Zseniális! Ha már a kiütésnél tartunk, az is nagyon szép, ahogy verekszik! Mindemellett talán az egyetlen karakter, aki tudja, mikor fogja be a száját és mikor beszéljen. Benne van a lelkizésben – hogy is maradhatna ki belőle? De nem fecseg feleslegesen, és nem is nyafog feleslegesen! Nagy erénye! Mindamellett távolról sem érzéketlen, sőt, talán az Arrow-csapatból neki van a legjobb érzéke ahhoz, hogy mikor mit mondjon, és mikor hagyja szimplán békén a társait. Emellett remek érzéke van ahhoz is, hogy leheletfinom módszerekkel, vagy csak egy pillantással hozzájáruljon a feszültségek elsimításához vagy kordában tartásához. Egy szó mint száz, Dinah számomra jelenleg a sorozat legérdekesebb karaktere. Bocs, Arrow, az összes kockád ellenére!

5. Jah, és Felicity outfitjei

Ha már amúgy is csajos célközönségre van kalibrálva a sorozat, azt bizony nagyon jól tették, hogy Felicty gardróbját ilyen extravagánsra dizájnolták. Ha más nem is, az az egy biztos, hogy Felicty aktuális outfitjét megéri egy teljes részen át mustrálni!

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.