Dennis Lehane: Viharsziget

Éreztétek már úgy, hogy ezt a könyvet most azonnal el kell, hogy kezdjétek olvasni? Én igen, még pedig nem is olyan régen, amikor elmentem beszerezni barátnőmnek Dennis Lehane: Viharsziget című könyvét. Megláttam a borítót és mintha a könyv beszélt volna hozzám. Annyira vonzott, hogy nyissam ki, csak egy picit olvassak bele, mint talán még egy könyv sem. És azt kell mondanom, hogy nem csalódtam egy betűnyit sem.

Megint egy krimi került a kezembe, ahogy mostanában egyre sűrűbben, és kezdem úgy érezni, hogy okafogyottá válik tőlem az a mondat, hogy nem rajongok a krimikért. Egyre jobban kedvelem őket, főleg ha vegyül bele egy kis pszicho-thrillerekre jellemző borzongás. A Viharsziget pedig olyan pluszt adott hozzá az élményhez, amit még eddig nem kaptam krimitől. Végig pörgött a sztori, tele volt váratlan fordulatokkal és amíg csak el nem értem az utolsó betűig azon rágtam magam, hogy vajon akkor most mi is a helyzet? Tele volt gyanús momentumokkal, ami valószínűleg azért lehetett, mert 2010-ben láttam már a könyvből készült filmet moziban. Igaz hét év alatt rengeteget részlet már a feledés homályába veszett, de a könyv fellebbentette a fátylat, és ahogy olvastam egyre jöttek vissza a képkockák. De a vége, a csattanó most ütött csak igazán, mert eddig az emlékeim teljesen zavarosak voltak.

A II. világháború után játszódó történet főszereplője Teddy Daniels rendőrbíró, aki társával azért megy a Vihar-szigeten található Ashecliffe Kórházba, mert egy Rachel Solando nevű beteg szőrén szálán eltűnt. A két rendőrbíró feladata felgöngyölíteni az ügyet és megtalálni az eltűnt beteget. Azonban a szigetre lépésüktől kezdődően olyan nehézségekbe ütköznek, mint hogy elveszik a szolgálati fegyverüket, nem férhetnek hozzá sem a személyzet, sem pedig a betegek aktáihoz, és valljuk meg őszintén, hogy a szigeten található szennyvíztisztító őrzése is, amelyet fegyveres őrök végeznek, igen feltűnő dolog. Hiszen miért is kellene egy szennyvíztisztítót fegyveres őröknek vigyáznia? Vajon mi lehet az ajtók mögött? Talán ott végzik az emberi elme feltérképezésére szolgáló kísérleteket? Miért is ne, hiszen a szigeten gyilkosságot elkövetett betegek tartózkodnak, hát kinek hiányoznának? Ki emelne szót mellettük emberi méltóságuk megőrzésének érdekében? Teddy és kollégája, Chuck Aule skizofréniában és egyéb az elmét támadó betegségektől szenvedő betegek illetve az egyértelműen valamit titkoló alkalmazottak között próbálják megfejteni az eltűnt nő, a hatvanhetedik beteg és a négyes szám törvényének rejtélyét. Vajon sikerül nekik???

A történet nem kifejezetten dolgozik karakterfejlődéssel, legalábbis nem a klasszikusan vett értelemben. Teddy olyan mértékű változásokon megy keresztül, ami hol pozitív, hol negatív, így igazán nem nevezném karakterfejlődésnek. Azonban ha a társát Chuck-ot valamint az intézet vezetőjét, Dr. Cawley-t veszem alapul, akkor az ő esetükben nagyon pozitív – ha nem is személyiség –, de szerep szerinti változás megy végbe.

Lehane a természet és a helyszínek leírását is fantasztikusan oldja meg. A szigeten tomboló vihar pusztítását, a szakadó esőt olyan módon volt képes megírni, hogy libabőrös voltam és éreztem, ahogy az esőcseppek a bőrömbe vágnak. A vihar elvonultával pedig, a maga után hagyott pusztítás leírása is képes volt bennem megakasztani a lélegzetet. Szóval valamit nagyon tud ez az író.

Azoknak mindenképp ajánlom, akik szeretik a krimiket és/vagy a thrillereket, mert ez tényleg egy fenomenális könyv, egy lehengerlő történet, akárcsak a belőle készült film, amiben olyan neves színészek elevenítették meg a főszereplőket, mint Leonardo DiCaprio, Mark Ruffalo, Ben Kingsley. Semmi esetre sem könnyed olvasmány, kifejezetten megdolgoztatja az ember agyát és a végső megoldásig ösztönöz az apró részletek helyére illesztésére.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.