Megmaradt Alice-nak (2014)

Hosszú ideig készültem rá, hogy megnézzem a Megmaradt Alice-nak filmváltozatát. Attól kezdve tudtam, hogy megterhelő művel lesz dolgom, ahogy hallottam róla, hiszen az egyetemi Emlékezet kurzus féléve során kaptuk a műről az ajánlást, mint pszichológiailag érdekes alkotás az Alzheimer-témában. És valóban az is. Megindító, megrázó és megríkató film, ami nem csak a betegség és a szenvedők megértéséhez visz közelebb, de önmagunkkal is szembesít és még az értékrendünkkel is konfrontál.

A történet szerint Dr. Alice Howland (Julianne Moore) nyelvészprofesszor, a Harvard oktatója alig valamivel 50. születésnapja után furcsa tüneteket kezd tapasztalni. Először csak egy előadásán nem jut eszébe egy szakkifejezés, azután már kocogás közben téved el az általa jól ismert útvonalon, a jól ismert kampuszon, így neurológushoz fordul. Alapos kivizsgálás után bebizonyosodik, hogy Alice örökletes Alzheimer-kórban szenved, amely mind nagyobb iramban falja fel a nő emlékeit, képességeit és életét – anélkül, hogy kioltaná azt. Mire végez vele, a kiemelkedő kutatói pályafutással rendelkező egyetemi tanárnő, szerető feleség és anya már alig több egy mozgó-lélegző létezőnél, aki már a családját sem ismeri meg, de még mindig Alice.

Azt kell mondjam, erre a filmre valóban fel kell készülni lelkiekben és érdemes egy olyan estét rászánni, amikor a film után van időnk nem csak alaposan kisírni magunkat, hanem elgondolkodni az életünk értelmén is és azon, milyen hálásak lehetünk azért, hogy vannak emlékeink és megtaláljuk a lakásunkban a mosdót.

Ezt a hatást viszont nem egyedül a témaválasztással és annak természetes módon önmagában hordozott drámaiságával sikerül elérnie, hanem azzal is, hogy ezt a témát sikerül úgy szemléltetnie naturalisztikus tárgyiassággal, hogy mindeközben nem feledkezik meg együtt érezni és együtt éreztetni a bemutatott szenvedéssel. Bár magabiztos kézzel nyúlnak az alkotók a drámai képi- és hangeffektekhez, sosem vesznek el öncélúan a részletekben. Nem akarnak bulvárosan kéjelegve szórakoztatni a szenvedéssel, és ezt nagyon becsültem a filmben egész végig, mert ezáltal megadja a méltó tiszteletet a betegség áldozatainak.

Ha már a képi- és hangeffektekre esett a szó, fantasztikusan kihasználták az alkotók a film-művészet nyújtotta lehetőségeket, annak ellenére, hogy a Megmaradt Alice-nak nem egy művészfilm. Az egyik legkomplexebb jelenet, amit Julianne Moore tagadhatatlanul lenyűgöző alakításán kívül a képi megjelenítés és a zenei aláfestés tesz tökéletessé és tökéletesen átérezhetővé, az az, mikor Alice eltéved a szokott futóútvonala egyik jellegzetes állomásán és egyben a munkahelyén, és időbe telik, míg sikerül felidéznie a helyszínt és betájolnia magát térben és időben. Ez az a jelenet, amikor akkor is megéreznénk, hogy valami Alice-szal nincs rendben, ha nem tudnánk milyen filmet nézünk, ugyanakkor még tudván is, hogy mire vállalkoztunk, kínosan zavarba ejtőek a képsorok. Hiszen kívülről nézve minden annyira szokványos, természetes, annyira rendben levőnek tűnik, mégis megzavaró, elbizonytalanító, szorongató – hibátlanul adja át a nézőnek azt az érzést, amit adott szituációban Alice élhet át. Ezzel a kombinációval pedig a film számos más pontján is élnek az alkotók, mindig kiszámított pontossággal érve el a kívánt hatást.

A hatás-elérés harmadik – bár igazából elsődleges eszköze természetesen a színészi játék, hiszen nincsen jó film jó színészek nélkül. Julianne Moore kétség kívül tökéletes választás volt Alice szerepére, amit az is bizonyít, hogy bezsebelt majdnem minden díjat, amire ezért a szerepért jelölték, kezdve az Oscar-ral. Fantasztikusan alakítja a szellemi leépülés folyamatát, átérezhetővé és szívszorítóvá teszi a harcot, amit egymás után eltűnő képességeiért és emlékei darabkáiért folytat. Szinte kézzel fogható az idegessége és a kétségbe esése, nagyon emberi a megjelenítési módja, ezáltal pedig igazán közel hozza alakításával a betegséget a nézőhöz. Ezt erősíti az is, ahogy Alice külsejében is fokozatosan leépül. A konszolidált smink elhagyásától kezdve a rendezettség elvesztésen át a kicserepesedett ajkakig és zilált hajzatig minden passzolt a színésznő külsejében a karakter belső folyamataihoz. Noha Moore még ziláltan is túl gyönyörű ahhoz, hogy igazán szánni való lehessen, talán épp ez tette tökéletessé a film hatását, hiszen ez is egy olyan kontraszt volt, ami bemutatta, hogyan válhat az Alzheimer szorításában egy méltóságteljes, céltudatos és tanult ember is magatehetetlenné és szinte öntudatlanná.

Hozzá hasonlóan a férjét alakító Alec Baldvin és az idősebbik lányát játszó Kate Bosworth is remek alakítást nyújt – már csak azzal is, hogy épp csak annyira erőteljesek a vásznon, amennyiben Alice drámáját ki kell emelniük. A megdöbbentő az, hogy Kristen Stewart játéka is több, mint kielégítő. Gonosz-nem gonosz hozzáállás, de a Megmaradt Alice-nakig meg voltam győződve róla, hogy Ms. Stewart nem igazán tud játszani, de azt is leginkább csak egy módon. Ezt a véleményem nem csak az Alkonyatra alapoztam, de így gondoltam a szorgalmasan megnézett Hófehér és a Vadász, de pláne a minden más tekintetben kifogástalan Út a vadonba mellékszerepe után. Bevallom aggódtam, hogy a Megmaradt Alice-nak színvonalát is sikerül majd lehúznia az egysíkú, 2 bites mimikákból felépített játékával. Szerencsére pozitívan csalódtam és azt kell mondjam, Stewart is tud játszani, ha éppen van kedve megerőltetni magát annyira, hogy elvégezze a munkáját. No persze azért jellegzetesek és felismerhetőek a mimikái, de legalább adekvátak.

Játékukon kívül szót érdemelnek a mellékszereplők interakciói is, mivel bár az Alzheimer-kór egy egyént érintő betegség, hatása minden őt körülvevő emberre is kiterjed, így a családjára is. Noha az egyes szereplők megnyilvánulásai első sorban az anya állapotával kapcsolatos reakciók, ezekben a reakciókban harmatfinoman árnyalódnak az egyes családtagok jellem- és hozzáállásbeli különbségei, egymáshoz és az anyához való viszonyuk, ami pedig egy mesteri alapkönyvet és forgatókönyvet sejtet a háttérben. Szinte minden karakternek jut egy-egy egyéni dráma és emlékezetes pillanat, ami körülveszi Alice középpontba állított drámáját. Ez is hozzá járul ahhoz, hogy ez az alkotás ennyire életszagú. Továbbá az is erősíti a valóságosság érzését, hogy bár a filmnek van eleje és vége, szervesen egymásra épülő cselekménye és történeti íve, nincs konkrét lezárása, sem pedig egyetlen katartktikus tetőpontja. Ez utóbbin sokat gondolkodtam, és legalább három-négy esélyes lehetne a katarktikus tetőpont megtisztelő címére, csak hogy az már ízlés – és aktuális hangulat – dolga, hogy épp melyik a legek legje. Ennek egyéni kiválasztását azonban az olvasóra bízom, mert ezt a filmet mindenképpen érdemes látni!

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.