Supernatural S13E01 – Lost & Found

Mindkét szemem sír, ám ezúttal kizárólag pozitív értelemben. A nagy általánosságban nézve jó, ám mégis kicsit csalódást okozó tizenkettedik évad – és főleg annak utolsó része – után a tizenharmadik rendkívül erősen kezdett. A cselekmény lassan bontakozik ki, a nézők a szereplőkkel együtt, fokozatosan dolgozzák fel a történteket és próbálnak a jövő felé tekinteni – mindeközben az epizód írója, Andrew Dabb olyan gyönyörűen és kegyetlenül töri apró darabokra a szívünket, hogy a végén még meg is köszönjük neki.

A történet ott folytatódik, ahol a fináléban abbamaradt: Dean (Jensen Ackles) Castiel (Misha Collins) és anyja, Mary (Samantha Smith) elvesztését próbálja feldolgozni, addig Sam (Jared Padalecki) először találja szemtől-szemben magát Lucifer (Mark Pellegrino) fiával, a nefilimmel, akinek édesanyja (Courtney Ford) a Jack nevet adta. Jack (Alexander Calvert) már tiniként jelenik meg Sam előtt, mert mint kiderül, felgyorsította az öregedést, hogy könnyebben manőverezhessen az emberek között. A srác számára rendkívül idegen a világ, igencsak hatalmas erejét még egyáltalán nem tudja kordában tartani, és még fél is, így nem csoda, hogy bajt okoz a kisvárosban, ahová menekül a Winchesterek elől. Deanékre hárul tehát a feladat, hogy megfékezzék őt, és lehetőleg maguk mellett tartsák addig, amíg ki nem találják, mi legyen a következő lépés.

Történés nem sok akad, így a Lost & Found talán a széria egyik legeseménytelenebb nyitánya, ám ennek ellenére mégsem unatkozunk. Az alkotók egyértelműen az érzelmi aspektusra fektették a hangsúlyt, és ez a finálé után kellett is. A srácokon nagyon látszik, hogy mennyire fáradtak és megtörtek, hiszen épphogy újjépült a családjuk, már el is vesztették azt, ráadásul még fogalmuk sincs arról, mivel jár majd Jack érkezése. Külön kiemelném Jensen Acklest ebben a részben, aki ugyan korábban már többször megcsillogtatta a tehetségét, ám a dicséret most is jár neki, hiszen félelmetesen jól vitte színre a gyászoló Deant. Cas temetését, valamint az imádkozós jelenetet pont Jensen játéka teszi szívbemarkolóan szomorúvá. Ilyenkor azért picit bosszantó belegondolni, hogy nem igazán dobálják díjakkal a sorozatot és a színészeket!

Beszéljünk egy kicsit az újoncról, Jackről is, mert bizony ad csámcsognivaló témákat a srác elég rendesen. A tizenkettedik szezont nézve biztosan volt minden nézőnek egyfajta elképzelése arról, hogy milyen lesz majd maga a nagybetűs Sátán gyermeke, de azt hiszem, arra senki nem gondolt, amit a premierben láttunk. Mert bizony eme félelmetes lény – aki nem is akármilyen nefilim, hiszen egy arkangyal nemzette –, aki érkezésével csaknem felborította az univerzum rendjét, arra használja ördögi erejét, hogy csokit szerezzen egy automatából! Ugye, hogy ti is mennyire megijedtetek? Nyilván csak poénkodok, mert még nagyon az évad elején tartunk, és még ha Jack alapvetően „jófiú” is, akkor sem biztos, hogy olyan könnyen megállapodik majd a „jók” oldalán, ha ez egyáltalán így lesz. Az azonban meglehetősen elgondolkodtató, amit Luciferrel kapcsolatban mondott – szerintem az egész rajongótábor dobott egy hátast tőle.

Reméljük a tizenhármas valóban az Odaát szerencseszáma lesz, mert megérdemli a széria a minőségbeli javulást, és egy ilyen erős kezdés csak reménykedni ad okot. A Dabb-Singer párosnak üzenem, hogy csak így tovább!

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.