Dzsungel (2017)

Az úgynevezett túlélőfilmek népszerűsége már nagyon régóta töretlen, és ezek közül is kiemelkedő szerepet töltenek be azok a történetek, amik valós eseményeken alapulnak. Ha jól meggondoljuk, már Defoe klasszikusát, a Robinson Crusoe-t is megtörtént események ihlették, a közönség fantáziáját sok száz éve folyamatosan lebilincseli annak a gondolata, hogy mennyit bír ki és mivé válik egy civilizált ember egymagában, kizárólag a saját képességeire utalva a vadonban.

A kilencvenes évek elején óriási sikert aratott az Életben maradtak, ami nyers őszinteséggel mutatta be az emberi természet legmélyebb bugyrait, ugyanakkor emléket állított a bennünk rejlő rendkívüli akaraterőnek és túlélő ösztönnek. Ezen az úton haladt tovább a 127 óra (2010) és az Everest (2015) is, és most ennek a nyomdokaiba lépett Greg McLean túlélődrámája, a Dzsungel is.

A film 1981-ben játszódik, és megtörtént eseményeken alapul, egy Ausztráliában élő izraeli kalandor és író, Yossi Ghinsberg memoárjából készült. A 22 éves Yossi (Daniel Radcliffe), miután leszerel az izraeli hadsereg kötelékéből, úgy dönt, hogy szembefordulva apja akaratával nem jogi karra megy, hanem szétnéz a világban, és utazgatni fog. Miután bejárta Észak-Amerikát, az izgalmasabb és látványosabb déli kontinens felé fordul. Az út során megismerkedik Kevinnel és Marcussal, akikkel közösen járja Bolívia tájait. Az élet az útjukba sodorja Karlt, a túravezetőt, aki a még felfedezetlen vadonba, eldugott indián törzsekhez vezeti a legelszántabb kalandorokat. A háromtagú baráti társaság úgy dönt, belevágnak a túrába Karl vezetésével, azonban hamarosan kiderül, hogy a dzsungel korántsem olyan romantikus, mint azt gondolták. Távol a civilizációtól, kizárólag egymásra utalva átértékelődik bennük minden, a konfliktusok kiéleződnek, a valódi érzéseik és természetük a felszínre tör, a gyengeség pedig életveszélyessé válik. Marcus sérülése után úgy döntenek, kettéválnak: Karl és Marcus gyalog indul vissza az úton, amin elindultak, míg Yossi és Kevin, a kalandvágyó fényképész pedig saját készítésű tutajon haladnak tovább a dzsungelt kettészelő folyón. A kanyon örvényei azonban felborítják a tutajt, és a két barát elveszíti egymást. Yossinak kés és egyéb fegyver nélkül kell szembenéznie a dzsungel veszélyeivel, és túlélnie.

Az európai elme számára a természet egy alapvetően vonzó közeg, a dzsungel pedig (Tarzan és Maugli kalandjainak hála) inkább rejt magában hősködésre lehetőséget nyújtó vadromantikát, mintsem valódi veszélyt. A film azonban felfedi a dzsungel valódi természetét: a vadon közönyös, hideg, ellenséges és életveszélyes.

Éhség, szomjúság, bőr alá kúszó férgek, eső, hideg, kígyók, leopárd, tűzhangyák, futóhomok… hogy csak párat említsünk a Yossira váró viszontagságokból. Azonban mind közül a legnagyobb veszélyt az elme rejti. A túlélő természettel megáldott Yossi döbbenetes lélekjelenléttel küzd, rendkívül kemény döntéseket meghozva. Csak akkor roppan meg, amikor rájön, hogy eltévedt, és körbe-körbe jár. Innentől láthatjuk, ahogy a gyengülő férfi elméjét egyre többször és egyre hosszabb időre dönti le a hallucináció.

Daniel Radcliffe zseniálisan játszotta el az életéért küzdő, de lassan testileg és lelkileg is megroppanó fiatal férfi karakterét. A szemünk láttára törik meg a szemében az izgalom iránti vágy és a kíváncsiság, fokozatosan adva át a helyet a kételynek, félelemnek, és végül a kezdődő őrületnek.

McLean hihetetlen erővel tudja adagolni az eseményeket, folyamatosan és egyre erősebb hullámokban növelve a feszültséget, míg az végül már-már elviselhetetlenné válik. Bár én horrorfilmeken edződtem, de a film kétharmadánál megfordult bennem a gondolat, hogy életemben először nem maradok bent végig a moziteremben. A történet elemi erejű, a színészi játék magával ragad, a látvány pedig félelmetességében is lenyűgöző… de mindeközben a feszültség kézzelfogható, egyre csak nő, beszippant, és nem nagyon töri meg semmi. Ez pedig az elme számára idővel elviselhetetlenné válik, gyakorlatilag kicsiben mi magunk is azt a poklot éljük át, amin Yossi megy keresztül. Ha valahol, akkor itt jól érvényesül a kevesebb több elve: ha az átélt rettegésnek csak kétharmadát kaptuk volna, akkor a filmről az első szó, ami eszünkbe jut, nem az „elviselhetetlen” lenne.

A Dzsungel egy elementális erejű és lenyűgöző film minden tekintetben, ezzel együtt biztos vagyok benne, hogy nem lennék képes még egyszer végignézni. A teremből kiszabadulva leküzdhetetlen késztetést éreztem arra, hogy forró fertőtlenítő zuhanyt vegyek, hosszasan sikálva magamat, majd alkohollal öblögessek; és csak arra vágytam, hogy fehérre meszelt, üres, neonfényben úszó szobába zárkózhassak, ahol még egy magányos hangya vagy egy szál kókadt szobanövény sincs. Egy darabig nemhogy túrázni, de még a szomszédos parkba sem megyek.

Lia Névjegye

Életigenlő, filmrajongó, könyvmoly, grafomán cosplayer.
Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.