Temple Grandin (2010)

Az igazán érdekes emberek gyakran elvesznek a történelem útvesztőjében, pont úgy, mint ahogy az igazán érdekes filmek is gyakran elkerülik a nagyközönség figyelmét.

1966-ban a tizenkilences éves Temple Grandin (Claire Danes) nagynénje (Catherine O’Hara) arizonai farmjára érkezik, hogy ott töltse a nyarat, mielőtt ősszel megkezdené a főiskolát. Temple különleges lány: autista, akiről, a kor szellemével ellentétben, nem mondtak le a szülei és küldték intézetbe, hanem mindent megtettek, hogy lányuk a lehető legnormálisabb életet élhesse. Bár az emberekkel hadilábon áll, és a saját érzéseivel sincs igazán tisztában, Temple zseniális elmével bír – szinte teljes egészében képekben gondolkozik, ami hatalmas segítségére van abban, hogy a lehető legkülönfélébb szerkezeteket tervezze és építse meg. Ez az 1966-os nyár pedig különösképpen fontos az életében, hiszen ekkor találja meg életének nagy szenvedélyét: a marhatartást.

Gondolom, hogy első blikkre sokaknak nem tűnhet túl hívogatónak a film, hiszen egy „beteg” nőről szól – akit az amúgy csinos Claire Danes kifejezetten androgün-módon alakít –, aki marhákkal foglalkozik, és aki a sárban hempereg, bikaherékkel dobálózik, kiabál, kikel magából. Nem egy szokványos téma, lássuk be. De talán pont ettől olyan jó a film.

Az HBO által készített tévéfilm – ami egy Golden Globe-ot is hozott Danesnek – valós eseményeken alapul: a most hetven éves Temple Grandin a coloradói egyetem professzora, író, az autizmus elfogadásáért való küzdelem egyik ikonikus alakja, és humánus marhatartási és leölési technikáit, amiket a film be is mutat, az USA vágóhídjainak fele alkalmazza.

Maga a film fragmentált, csak félig-meddig kronologikus narratívát alkalmaz – bár az 1966-os nyártól kezdve egyenesen haladunk előre az időben, ezt az utat gyakran törik meg flashbackek, amik bemutatják Temple édesanyjának (Julia Ormond) a lányáért folytatott küzdelmét és Temple középiskolás éveit. Ezeken felül a történet nagyrészt Temple fontos kapcsolataira – az anyjával, kedvenc középiskolai tanárával (David Strathairn), vak egyetemi szobatársával (Melissa Farman) –, valamint életének nagy fordulópontjaira koncentrál. Ilyenek például a marhák bőgéséről írt szakdolgozata – ami sokkal érdekesebb, mint aminek hangzik –, az ölelőgép megépítése – amit szintén a marhatartásból lesett el, és ami segít neki megnyugodni –, vagy küzdelme, hogy nő és autista létére komolyan vegyék őt a marhatartók.

A mozi legnagyobb erőssége minden kétséget kizáróan Claire Danes hihetetlen játéka – nem hiába kapta meg érte a legjobb színésznőnek járó Golden Globe-ot –, amivel Temple minden egyes érzését, minden egyes rezdülését, félelmét, frusztrációját olyan elemi erővel adja át, hogy azzal szinte ledönti a nézőt a lábáról. Bár nagyszerű színészek tűnnek fel Danes mellett, ők csak másodhegedűsként tűnhetnek fel mellette.

Szóval igen, egy történet egy nem szokványos nőről, a marhákról, és az autizmusról, ami fárasztó és nyomasztó is lehetne, de nem az – helyette a végletekig pezsdítő és érdekes, megrendítő filmélmény.

Könyvjelző ehhez: Közvetlen hivatkozás.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.